Egész életem meghatározó vonása volt Ordass Lajossal való kapcsolatom.
Ez a kapcsolatunk az élet különféle területein megmutatkozott. Ilyenek: a közös szülőföld, a teológiai tanulmányi évek, irodalmi együttműködés, azonos látás az egyház és a kommunista állam viszonyát illetően, végül a baráti kapcsolat szoros családi kapcsolattá való fejlődése. Mindezekről röviden szólok a következőkben.
1. Közös szülőföld
Mindketten a régi Magyarország oly jellegzetes vidékén, Dél-Bácskában születtünk. Bácska minden időben társadalmi és nyelvi vonatkozásban rendkívül tarka képet mutatott. keverten éltek itt magyarok, németek, szerbek, szlovákok, bunyevácok, sokácok, rutének, elszórtan bolgárok, bosnyákok, görögök, macedónok és természetesen cigányok is.
Vallásilag is rendkívül változatos volt Bácska népe. A római katolikus többség mellett jelen voltak az erős görögkeleti (pravoszláv) , a görög katolikus, a református, az evangélikus egyház, az izraelita, a mohamedán vallás és a korra jellemző különféle szekták: a baptisták, az adventisták, de legfőképpen a nazarénusok és más töredék vallási közösségek is.
Az evangélikusság körében csekély volta magyarság képviselete, a két legnagyobb elemet a németek és a szlovákok jelentették. Az én apám, Dedinszky János, a dunagálosi (Glozsán, Hlozsany) szlovák gyülekezet papja volt, Ordass Lajos apja, Wolf Arthur a torzsai német gyülekezet kántortanítója.
Az én szüleim mindketten felvidéki származásúak lévén, az ottani helyzetnek megfelelően három nyelvet beszéltek: a magyart, a szlovákot és a németet is. Mi, gyermekek a magyart és a szlovákot otthon sajátítottuk el, szüleink azonban a felvidéki hagyománynak megfelelően a harmadik, a német nyelvet is biztosítani kívánták gyermekeiknek. Így történt, hogy János bátyámat negyedikes elemista korában 1910-ben német iskolába Torzsára küldték, ahol lakást és ellátást Wolf tanítóéknál kapott. Így jött létre az első kapcsolat az én családom és Ordass Lajos családja között. Mi ketten azonban akkor még nem találkoztunk, nem tudtunk egymásról, főként pedig sejtelmünk sem lehetett arról, hogy kettőnk sorsa majdan egy életre összefonódik.
2. Teológiai tanulmányaink itthon és külföldön
Megismerkedésünk, első személyes találkozásunk 1923-ban történt. Ekkor vette kezdetét egyetemi szintű hazai evangélikus lelkészképzésünk a pécsi m. kir. Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán Sopronban. Itt gyűlt össze az egész országból az egykori soproni, valamint az első világháború után Budapestre menekült pozsonyi és eperjesi akadémiák hallgatóinak népes serege. Dunántúli, alföldi, felvidéki teológus hallgatók a történelem során most először voltak együtt egy intézmény falai között, sőt, a hazai teológusokon kívül nem kevesen voltunk az elszakított déli, északi és erdélyi területekről valók is. Magam az akkor indított első egyetemi évfolyam hallgatói közé tartoztam. Egyszerűen elvesztem a sok ismeretlen fiatal között. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor egyszer csak az egyik negyedéves, tehát végzős teológus keresett meg, és megismerkedni kívánt velem. Wolf (Ordass) Lajos volt ő. Föltűnt neki ismerős nevem, bácskai származásom, s jól emlékezett az egykor náluk, torzsai otthonukban lakott János bátyámra is. Wolf Lajosnak nagy volt a respektusa a hallgatók, egyben a professzorok körében is, hiszen ő akkor már külföldi, német egyetemről tért haza tanulmányai befejezésére. Wolf Lajos az egész év folyamán kapcsolatot tartott velem, ami bizonyos tekintélyt biztosított a számomra, mert abban az időben a felsősök, pláne a végzősök nemigen barátkoztak a zöldfülű elsősökkel. Nekünk, kettőnknek azonban volt beszélgetnivalónk, a közös szülőföld, a jugoszláv környezetbe kerül egyházunk, no, és természetesen ottrekedt családunk és a magunk itteni nehéz sorsa. Amennyire a korkülönbségünket jelentő négy év engedte, meleg barátság támadt közöttünk. Kapcsolatunk azonban hamar megszakadt, hiszen ő egy év múltán végzett tanulmányaival, különféle helyeken káplánkodott, én pedig további teljes három évig még Sopronhoz kötve folytattam tanulmányaimat.
Baráti kapcsolatunk 1927-ben újult fel, amikor én is befejeztem soproni tanulmányaimat. Akkor egymástól teljesen függetlenül terveztük el, hogy észak-európai tanulmányútra indulunk. Ő Svédországba készült, én Finnországba. Amikor tudomást szerzett szándékomról, kapcsolatba lépett velem, s elhatároztuk, hogy együtt vágunk neki északi utunknak, s majd levelezéssel tartunk egymással kapcsolatot, cseréljük ki tapasztalatainkat, élményeinket.
Budapestről szeptember 20-án indultunk Berlinbe gyorsvonattal. Berlinben egy esti istentiszteleten vettünk részt, az éjszakát pedig egy Hospitzban töltöttük. Másnap reggel aztán elváltak útjaink. Ő Sassnitz-Trelleborg-Malmő vonalon vasúton utazott Lundba, én pedig Stettinig vonattal, onnan pedig az Ariadne nevű hajóval egészen végállomásomig, Helsinkibe, ahova szeptember 23-án érkeztem meg.
Ígéretünkhöz híven, ha nem is sűrűn, de rendszeresen váltottunk levelet egymással, beszámolva új lakóhelyünkön való elhelyezkedésünkről, diáktársainkról, vendéglátó népünk jellegzetességeiről. Ő - emlékezetem szerint - ismertette a dél-svédországi schartauanizmusnak nevezett egyházi ébredést, én pedig hasonló részletességgel számoltam be a finn ébredési mozgalmakról, legfőképpen a Ruotsalainen- féle ?felébredtek? körtti mozgalmáról.
Lajos tanulmányait a dél-svédországi Lundban kezdte, de 1928 januárjától már az uppsalai egyetemen folytatta. Én mindvégig Helsinkiben maradtam. Május elején már foglalkozni kezdtünk a hazatérésünk gondolatával. Pénzünk fogytán lévén, mindketten úgy láttuk, hogy - bármily csábító lett volna is a gondolat - a nyarat már nem tölthetjük a számunkra oly kedvessé vált Északon. Együtt jöttünk tanulmányutunkra, együtt kívántuk megtenni a hazafelé vezető utat is. Ennek időpontjául a júniusban Budapesten rendezendő finn-ugor kongresszus alkalmát választottuk, azt tervezve, hogy a kongresszusra utazó finn és észt csoporttal tartunk magunk is.
Előbb azonban egymást kívántuk meglátogatni vendéglátó országainkban. Május 15-én én utaztam hajóval Svédországba. A stockholmi hajóállomáson Lajos várt engem, azonnal vonatra ültünk, s rövid egy órai utazás után megérkeztünk az ő székhelyére, Uppsalába. A Missziói Intézetben kaptam egy szép szobát, étkezni a diákmenzára jártunk.
Mindjárt megérkezésünk után Lajos fölvitt engem Söderblom érsek úthoz bemutatni. Az érsek érdekes, feltűnően alacsony férfi, loboncos művészhajjal, arcáról sugárzott az értelem. Nagy tudós, és főként arról ismeretes a világban, hogy buzgón fáradozik a különféle egyházak egymáshoz közelítésén. Látogatásunk alkalmát az érsek megragadta arra is, hogy másnapra mindkettőnket meghívott ebédre. Az ebéd ugyan nem a mi tiszteletünkre készült, hanem új lelkészek szentelésével volt kapcsolatos. Délelőtt a templomban hat végzett teológust avattak lelkésszé, nálunk, magyarországi evangélikusoknál nem ismert pompával. Az összes segédkező pap, mintegy tízen lehettek, Lajos kivételével egészen pápista jellegű miseruhába öltözött, nem beszélve az érsekrol, aki a maga püspöki süvegével és hatalmas pásztorbotjával beillett volna akár pápának is. Én az érsek úr rendelkezése folytán közvetlenül az oltár mellett, az első sorban kaptam helyet. Onnan nézhettem végig az egész ceremóniát, mely az előtte tartott istentisztelettel együtt három és fél órát vett igénybe.
Utána, du. 3 órakor került sor a már említett ebédre, melyre az érseki palotában terítettek. Itt az érsek úr tulajdonképpen a felavatott lelkészeket és hozzátartozóikat látta vendégül, de jelen volt egy sereg más lelkész is. A felavatott ifjak professzorain és rajtunk, két vándor magyaron kívül - általam nem ismert okból - ott volt Észtország nagykövete is feleségével. Az ebédnél az ültetés szigorúan rang szerint történt. Így hát én az asztal végére, az utolsó helyre kerültem, ami azonban azzal a páratlan előnnyel járt, hogy az érsek úr leánya, Yvonne lett a szomszédom. Az érsek úr az asztalnál felköszöntötte vendégeit, elsősorban a felavatottakat és hozzátartozóikat, azután az észt követházaspárt, majd Lajost és engem is, külön hangsúlyozva, hogy mi, észtek és magyarok két rokon nemzet tagjai vagyunk. Este fél hétkor az érsek úr Lajost és engem felkért arra, hogy - már csak a rokonság alapján is - mi kísérjük ki a pályaudvarra az észt követet és feleségét, mivel ők visszatértek állomáshelyükre, Stockholmba.
Svédországi látogatásom során egy napon ötórás gyönyörű tavi hajózással kirándultunk egy kisvárosba, Sigtunába. Itt van a svéd evangélikus egyház egyik belmissziói központja. Megnéztük az intézetet, mely télen népfőiskola, nyáron konferenciázó hely. Van üdülovendégeket fogadó része is. Mi is ott laktunk és étkeztünk.
Sigtunából Stockholmba mentünk. Gyönyörű város, valóságos történelem. Itt teljes épségükben megmaradtak a sok száz éves műemléképületek, hiszen a török nem jutott el idáig, sem más hasonló pusztító ellenség nem járt erre.
Stockholmban fő dolgunknak tartottuk a hazautazásunkhoz szükséges észt, lett, litván, lengyel és csehszlovák átutazóvízumok megszerzését, ami akadálytalanul megtörtént. Nagy reményeket tápláltunk a tekintetben, hogy itt sikerül kapnunk jugoszláv vízumot is, hogy Bácskába, szüleinkhez is hazamehessünk. A stockholmi jugoszláv követség azonban csakúgy, mint éveken át a budapesti is tette, mereven elutasította kérelmünket azzal, hogy évekkel azelőtt szökve hagytuk el az országot.
A mindenképpen kellemes svédországi utamat egy fájdalmas hír zavarta meg. Lajos barátom ipolyvecei nagybátyámtól levelet kapott azzal a kéréssel, hogy közölje velem apám nemrég bekövetkezett váratlan halálának hírét. Nem volt könnyű feladat számára egy ilyen hír közlése barátjával. Számomra mégis nagy lelki támaszt jelentett az a körülmény, hogy a messzi idegenben egy jó barát állt mellettem a rám szakadt mély gyászban. Ez az élmény még közelebb hozott bennünket egymáshoz.
Május 28-án elhagytuk Svédországot, és Finnországba hajóztunk, hogy ott én viszonozzam legalább párnapos finn tartózkodással az ő svédországi vendéglátását. Az első napon a régi finn fővárost, Turkut néztük meg. Majd Tamperébe, Finnország második legnagyobb városába, a neves ipari és kultúrközpontba utaztunk. Főleg azért, hogy én ott köszönetet mondjak Gummerus püspökúrnak finnországi tanulmányutam lehetővé tételéért, s egyúttal elbúcsúzzam tőle.
A püspök úr nagyon kedvesen fogadott bennünket. Egy odavalósi teológust adott mellénk, aki megmutogatta nekünk a város nevezetességeit, elsősorban is a híres dómtemplomot, ami masszív terméskő épület. jellegzetessége, hogy nincs rajta két egyforma építészeti motívum, még két egyforma faragás, díszítés sem, belsejét pedig különös, sokszor meghökkentő freskók és üvegfestmények borítják, oltárképe pedig az emberek feltámadásának hatalmas ábrázolása.
A templom- és városnézés után a püspök úr ebéden látott bennünket vendégül otthonában. Rendkívül szívélyes házigazda volt. Nagyon érdekelték Lajos svédországi tapasztalatai is, de újra és újra kifejezte afeletti örömét is, hogy személyemben az első magyar teológus tett tanulmányi utat Finnországban. Kifejezte azt a reményét, hogy ennek a kezdeményezésnek mindkét részről lesz majd folytatása. Kedves együttlét volt ez, s én örültem annak, hogy Lajost én is megismertethettem, ha nem is a finn érsekkel, aki akkor már aggastyán korú, maradi felfogású, meglehetősen passzív szerepet játszó egyházfő volt, míg Gummerus püspök a finn egyház legtekintélyesebb, legtevékenyebb, tudós történész vezéralakja volt.
Másnap egy falusi gyülekezetbe utaztunk. Egyik kedves teológus társam, Taito Lumme hívott meg mindkettőnket Rautalampiba, mely község csaknem pontosan Finnország földrajzi középpontjában fekszik. A paplak vendégei voltunk. Az esperes idős volta ellenére is élénken érdeklodött minden iránt. Érdekelték a magyar egyházi viszonyok, ugyanakkor a mi svéd- és finnországi tapasztalataink is. Két napot töltöttünk a gyülekezetben. A második nap estéjén egy körtti seuraton vettünk részt, amelyiken Lajos svédül beszélt, én finnül szóltam. Rautalampiból aztán Helsinkibe utaztunk. Az engem nyolc hónapon át befogadó Teológus Otthonban, a Konviktiben kaptunk szállást. Röpke áttekintést igyekeztem adni Lajosnak a finn fővárosról.
Sokat tusakodtunk azon, elmenjünk-e itt, Helsinkiben is a jugoszláv konzulátusra, megkísérelni a vízumszerzést, vagy ne tegyünk egy lépést sem, hiszen a stockholmi és budapesti tapasztalataink szerint úgyis hiába minden. Végül mégiscsak becsöngettünk a konzulátus kapuján. És nagy meglepetés ért bennünket. Egy cigányfekete úr, a konzul elé vezettek minket, akinek őszintén elmondtuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ő stockholmi kollégájával ellentétben nem kezdett el kiabálni, inkább figyelmesen megtudakolta, hogy miért hagytuk el Jugoszláviát, mi nem tetszett nekünk ottan. S amikor megmondtuk, hogy mi magyar evangélikus lelkésznek készülünk, Jugoszláviában pedig nincs evangélikus teológia, akkor a konzul kijelentette, hogy mindketten megkapjuk a beutazási vízumot, s megnyugtatott, hogy semmi bajunk nem történik odahaza. S amíg a hivatal a vízummal kapcsolatos dolgokat intézte, addig ő magyar módon borral és finn szokás szerint kávéval vendégelt meg bennünket. A vízumokért pedig semmi díjat nem számított, amit okosan tett, mert mi mindketten az utolsó fillérjeinknél tartottunk.
Másnap aztán felszálltunk a balti államokon át haza vezető utunkra induló különvonatra, mely mintegy ezer finn és észt utast vitt a budapesti finn-ugor kongresszusra. A mi örömünket azonban megsokszorozta az a lehetőség, hogy nemcsak Magyarországra térhetünk haza, hanem az elcsatolt Bácskában élo családunkhoz is eljutunk több évi távollét után.
Ez az észak-európai utunk nagy minőségi változást hozott kapcsolatunkban. A soproni egy év jellemzője az volt, hogy Lajos az idősebb ?földi? minőségében pártfogolt engem, a zöldfülű elsőéves teológus társat, a finn-svéd tanulmányút közös élményei kapcsolatunkat már egyenrangú társak felnőtt barátságává változtatták.
3. Családi kapcsolat, irodalmi együttműködés
Hazatérésünk, itthoni munkába állásunk után egy időre lazult kapcsolatunk. Ugyan a kezdet kezdetén majdnem egészen közel kerültünk egymáshoz földrajzilag. Lajos 1928. augusztus1-jétől szeptember közepéig Soltvadkerten volt segédlelkész, én pedig pontosan szeptember közepétől kerültem Kiskőrösre káplánnak. Tehát éppen elkerültük egymást. Pedig de nagyon érdekes és jó lett volna, ha két szomszédos, egymástól 10 km-re fekvő gyülekezetben szolgálhattunk volna azonos időben. Nos, nem így történt. Sőt ellenkezőleg, a következő három évben alig találkoztunk, alig érintkeztünk egymással. Lajos 1929 és 1931 között Debrecenben tábori lelkész, majd Budapesten Raffay püspök mellett kerületi missziói lelkész volt, én pedig Kiskőrösön, majd Ipolyvecén, végül pedig Szarvason káplánkodtam ugyanezen időben.
Mindkettőnk hányatott, vándoréletében érdekes módon egyszerre következett be döntő változás, mindketten ugyanazon évben, 1931-ben lettünk paróchus lelkészek. Lajost a ceglédi, engem a kiskőrösi gyülekezet választott lelkészévé. Bár a két szolgálati hely elég távol esett egymástól, kapcsolatunk mégis ebben az időben újult meg, s vált az eddiginél szorosabbá.
Számunkra kedves közös irodalmi vállalkozásba fogtunk. Kiss György, bényei lelkész jó barátunk bevonásával a hazai gyermek-istentiszteletek igehirdetésének segítésére az északi (svéd, dán, norvég, finn) gyermek-prédikációs irodalom anyagából bőséges vázlatanyagot állítottunk össze, mely két terjedelmes kötetben ?A gyermek vasárnapja? címen 1937/38-ban jelent meg. A munkát Lajos vezette, a norvég, dán, részben svéd anyagot is ő dolgozta fel, a svéd anyag további részét Kiss György, a finn anyagot teljesen én válogattam és fordítottam. Ez a közös munka tovább erősítette barátságunkat.
Kapcsolatunkba új vonást hozott az, hogy Lajosék 1937-ben Cegléden született Zsuzsa lányuk keresztszüleinek minket választottak. Így most már nem csak a közös szülőföld, nem csak a közös tanulmányi idő s nem csak a közös irodalmi tevékenység, de rokoni kapcsolat, a komaság is erősítette barátságunkat.
Kelenföld, Békéscsaba. Lajos 1941 végén Ceglédről Budapest-Kelenföldre került lelkésznek, én pedig a következő évben, 1942 tavaszán Kiskőrösről Békéscsabára. Az új nagy szolgálati hellyel való ismerkedés, az új környezetbe való beilleszkedés mindkettőnket annyira lefoglalt, hogy baráti kapcsolattartásra nem nagyon jutott időnkből. Az újabb, szorosabb kapcsolatfelvételre különös módon éppen a zavaros, háborús körülmények adtak alkalmat.
Békéscsabán az orosz seregek már 1944. október 6-án, jelentősebb harcok nélkül átvonultak, a várost nagyobb károk nem érték. Budapest hosszú ostroma azonban a főváros lakosságát nagy nyomorúságba s életveszélybe döntötte. Élelmiszerrel való ellátása nagy nehézségbe ütközött. E tekintetben Lajosék is négy növekvő gyermekükkel meglehetősen szűkösen voltak, ezért három gyermeküket: Sárát, Barnát és Zsuzsát 1945 márciusában Békéscsabára küldték feltáplálásukra. Zsuzsa ugyan a mi keresztlányunk volt, nálunk lett volna a helye, őt mégis Sárával együtt Kincses-Kirner Gusztávék fogadták, akiknek két leánygyermekük volt. Az ötödikes Barna pedig nekünk jutott, mivel akkor nekünk is gimnazista fiaink voltak. Barna itt nálunk, a békéscsabai evangélikus gimnáziumban folytatta és fejezte be a tanévet. A barátság és komaság tette természetessé ezt a segítségnyújtást, illetve annak elfogadását. Lajos egyházi érettségi biztosként ugyanazon a nyáron a békéscsabai gimnáziumhoz nyert kiküldetést. A vizsgák után is még két hétig Csabán maradt. Sógorával, Kirner Gusztávval és velem hármasban naponként együtt voltunk, sokat töprengtünk egyházunk sorsán, és tervezgettük annak jövőjét.
Püspökválasztás. A beteg, öreg Raffay Sándor 1945 nyarán lemondott püspöki tisztéről. Az egyházkerület gyülekezeteire új püspök választásának a feladata várt. A jelölteket illetően az első pillanattól kezdve két név szerepelt: Kemény Lajos Bp.-fasori esperes-lelkész és az időközben nevét megmagyarosított (Wolf) Ordass Lajos Bp.-kelenföldi lelkész neve. Ha nagyon leegyszerűsítem a dolgot, azt mondhatom, hogy a H. Gaudy László budapesti vallástanító-igazgató által támogatott Kemény Lajost az idősebb, Ordass Lajost pedig a fiatalabb papi nemzedék kívánta püspöknek. Kincses Gusztáv és én természetesen Ordass mellett foglaltunk állást. Nem csak a közöttünk fennálló barátság alapján, hanem mert őt tartottuk több szempontból is alkalmasabbnak az akkori körülmények között. Kemény Lajos a mozgalmas történelmi korhoz képest már idősnek tűnt, csak magyarul beszélő, belföldön ismert tekintélyes papi személyiség volt. Ordass ezzel szemben több nyelvet ismert, német és svéd egyetemeken is tanult, nagy tekintélyű és befolyásos külföldi egyházi vezetőkkel kapcsolatot tartó fiatalabb lelkész volt. Jó lelkiismerettel őt támogattuk tehát. Én az egyházkerület minden megyéjében találtam oly ismerős lelkészt, aki szintén Ordass híve volt. Ezeket megkértem, hogy egyrészt hívják fel más paptársaik figyelmét is Ordass értékeire, másrészt pedig folyamatosan tájékoztatást kértem tőlük a tekintetben, hogy egyházmegyéjükben melyik lelkész milyen álláspontot foglal el a püspökjelölteket illetően. Így aztán állandóan tájékozódtam a a püspökválasztási esélyekről, s már a szavazást megelőzően is pontosan tudtam, hogy a lelkészek, ill. a gyülekezetek abszolút többsége Ordass mellett foglalt állást. Fölösleges mondanom, hogy Ordass megválasztása nagy megnyugvással s örömmel töltött el.
4. Az egyház szabadságáért folytatott harc
A kommunista párt, 1948-ban átvéve az országban a hatalmat, azonnal megindította az akciót az egyházak ellen is. Az addigi egyházi vezetők leváltásán kívül főleg két más törekvése is volt: az egyik az egyházi iskolák államosítása, a másik pedig az egyházak helyzetének egyezmény formájában való ?rendezése?.
Egyházunkban eléggé általánossá vált a nézet, hogy iskoláink államosítását nyugodtan tudomásul vehetjük, mert az iskola nem tartozik az egyház lényegéhez. Azt pedig egyenesen hálával fogadhatjuk, hogy a kommunista állam az egyházunkhoz való viszonyát kétoldalú tárgyalásokkal, egyezmény formájában hajlandó rendezni. Ordass mindkét kérdésben eltérő álláspontot képviselt. Az egyház nem mondhat le önként iskoláiról, mert ezzel az ifjúságáról, a jövendőjéről mondana le. Az egyház és állam viszonyát pedig törvényben kell rögzíteni, amint az a történelem folyamán a múltban is történt. Az egyezmény ugyanis sokkal labilisabb alap, mint a törvény, mert egy megállapodást, egyezményt bármikor bármely pontjában meg lehet változtatni, sőt egyenesen felmondani is lehet.
A papság nagy része e két kérdésben meglehetősen semleges álláspontot foglalt el, csak egy kisebb csoport vallotta határozottan Ordass álláspontját, mely csoportba beletartoztam magam is.
Békéscsabán a főispán 1948. június 5-én értekezletre hívta össze valamennyi felekezet minden lelkészét, a politikai pártok vezetőit a pedagógusok képviselőivel együtt. A cél az egyházi iskolák államosítását helyeslő nyilatkozat meghozatala volt. A pártok vezetői durván ócsárolták az egyházi iskolai rendszert, a pedagógusok képviselői - szegények - kínosan hallgattak. A papság részéről én szólaltam fel, bizonyítva az egyházi iskolák munkájának az állami iskolák munkájánál jobb minőségét. Kijelentettem, hogy egyházunk önként nem mond le iskoláiról. Az értekezlet határozathozatal nélkül oszlott fel. Csabai gyülekezetünk részéről Ortutay Gyula közoktatásügyi miniszterhez intézett hosszú táviratban tiltakoztunk az iskolák tervezett államosítása ellen. A magam részéről tehát helyt álltam a vállalt egyházpolitikai irányvonal mellett.
Ordass személye érthetoen kellemetlen szálka volt a pártállam vezetőinek szemében, ezért habozás nélkül meg is indították az akciót mind állami, mind pedig beszervezett egyházi vonalon is e kellemetlen szálka eltávolítására.
1948. augusztus 25-én hajnalban házkutatást tartottak Ordassnál, őt bevitték a rendőrségre, s bár másnap hazaengedték, de házi őrizetben tartották. Én ezek hírét véve pár nap múlva meglátogattam őt, amikor is elmondta nekem a történteket, valamit azt is, hogy szerinte a közeljövőben mi várható. Biztosra vette, hogy rövidesen letartóztatják, perbe fogják, elítélik. Kérte barátait, családját, engem is, hogy fogsága idején ne írjunk neki, ő sem fog írni senkinek. Ha püspöki tisztségéről való lemondásának hírét közlik, ne higgyük, ő nem fog lemondani. Ha valamilyen, elveivel nem egyező és aláírásával ellátott nyilatkozatát mutatják fel, azon az aláírás hamis lesz, ha pedig mégis valódi, tudnunk kell, hogy azt oly testi kínzással csikarták ki belőle, amit nem volt képes elviselni. - Nem sokkal e találkozásunk után, szeptember 8-án letartóztatták, majd népbírósági tárgyaláson október 1-jén két évi fegyházbüntetésre ítélték. Tárgyalása első napján magam is ott voltam a tárgyalási teremben. Nem tudom érzékeltetni megrendülésemet, amikor ott láttam őt védtelenül, kiszolgáltatottan ellenségei gyűlöletének.
A bírósági tárgyalás idején, még az ítélethozatal előtt, a békéscsabai nagytemplomban vasárnap délelőtti főistentiszteleten imádságot mondtam püspökünkért, őt és családját Isten oltalmába ajánlva. Másnap Mengyán György gimnáziumi igazgató, egyébként okleveles evangélikus lelkész, párttag, fennen hirdette, hogy Ordass Lajosért mondott templomi imádságom a pártban nagy felháborodást keltett, s tettem következményeit majd vállalnom kell.
Ordass bebörtönzése után az állami szervek alkalmasnak látták az időt arra, hogy az evangélikus egyházzal elfogadtassák az állam és egyházunk viszonyát szabályozó ún. Egyezményt. Egyházunk ezt a kérdést emlékezetem szerint az 1948. évi decemberi zsinati ülésen tárgyalta. Az egyházi baloldal, hivatalban levő püspökeink, sajtónk az Egyezmény megkötését az egyház érdekének megfelelő lépésnek állították be. Ezt a nézetet elfogadta a zsinat tagságának nagy többsége is. Csak egy kicsiny csoport, emlékezetem szerint mindössze nyolcan voltunk, akik Ordass korábbról ismert felfogásával azonosulva az Egyezmény elfogadása ellen szavaztunk. Természetesen nyílt szavazás volt. S amikor ennek során kicsiny csoportunk az Egyezmény ellen szavazott, a tagság nagy része értetlenül vagy éppen megbotránkozva tekintett ránk, értelmetlen fenegyerekeskedésnek ítélte magatartásunkat. Pedig nem az volt. Hanem annak a nagyon is józan meggyőződésnek a kifejezése, hogy az egyház autonómiájának évszázados törvényekben való biztosítását feladni és nagyon is múlandó egyezményre ráépíteni igen rossz cserét jelent. Ezt a látásunkat nagyon is gyorsan igazolták a következő esztendők, amikor az Egyezmény pontjai közül az állam részéről szinte csak egyetlenegy, az államsegélyre vonatkozó maradt érvényben. De a többi, az egyház templomi munkáján kívüli tevékenységére vonatkozó paragrafusok (iskolai kötelező hitoktatás, az egyházi egyesületi munka, az ifjúsággal való szabad foglalkozás, a diakonisszák szeretetszolgálata stb., stb.) mind érvényüket vesztették.
A pártállam apparátusa nem elégedett meg Ordass börtönbe juttatásával, világi bírósági elítéltetésével, hanem az egyházzal is megbélyegeztetni kívánta. Ennek egyik kísérlete történt a Bányai Egyházkerület - ha jól tudom - 1950. évi tavaszi rendkívüli közgyűlésén, melynek egyik tárgysorozati pontjában szerepelt az indítvány, hogy a közgyűlés vegye tudomásul Ordass elítéltetését. Ha a közgyűlés ezt megteszi, az igen fájdalmas sebet ejtett volna ártatlanul meghurcolt püspöke szívén.
Akkor én, aki ekkor még egyházkerületi főjegyző voltam, a közgyűlés megnyitása előtt az elnökségi asztalnál hatszemközt kértem az elnöklő Darvas József egyházkerületi felügyelőt és Kemény Lajos püspökhelyettest, hogy ezt a pontot töröljük a tárgysorozatból, mert ha nem, én ellenjavaslatot teszek, hogy a közgyűlés nem csak ne vegye tudomásul püspöke elítéltetését, hanem ellenkezőleg: szavazzon neki bizalmat. Darvas erős indulatba jött. Kijelentette, nem adja meg nekem a szólás jogát, ha pedig mégis szólni akarnék, rendőrökkel vezettet ki a gyűlésteremből. Megegyezni nem tudtunk, a közgyűlés közel félórás késéssel megkezdte munkáját. Egymás után peregtek a tárgysorozat pontjai. Nagy izgalommal vártam, mi lesz a közöttünk vita tárgyát képező ponttal. Nos, Darvasék az említett pontot nem tárgyaltatták, meghátráltak követelésem előtt. Nagy kő esett le a szívemről, sőt egy váratlan fordulat következtében még más öröm is ért. Ugyanis, amikor kemény Lajos záróimádságra hívta fel a közgyűlést, felállt Bártfai-Kello Gusztáv szarvasi lelkész, és azt indítványozta, hogy a püspökhelyettes az imádságba foglalja bele a börtönben ülo püspökünkért való könyörgést is. A gyűlés tagjai nagy helyesléssel fogadták az indítványt. Kemény Lajos nem tehetett mást, egy-két mondattal imádkozott Ordassért. Ez bizony győzelem volt. A bányakerületi közgyűlés nemcsak nem vette szó nélkül tudomásul püspöke igazságtalan elítéltetését, hanem imádkozott is érte. A közgyűlés tagsága mit sem tudott az elnöki asztalnál a gyűlés megnyitása előtt lefolytatott drámai vitáról, sőt a jelenet - nem lévén jegyzőkönyvi nyoma - máig is ismeretlen. Értheto okból magának Ordass Lajosnak sem beszéltem róla soha.
Ahhoz, hogy Ordasst várható, börtönből való szabadulása után is megakadályozhassák püspöki szolgálatának folytatásában, szükséges volt őt egyházilag is elítéltetni, püspöki tisztségétől megfosztani. Egyházi szervezetünkben nem lévén erre illetékes bíróság, szükséges volt egy különbíróság megalakítása. E célból 1950. március 3-ra rendkívüli egyetemes közgyűlést hívtak egybe, melynek feladata - az említett különbíróság megalakítása mellett - általános tisztújítás megejtése is volt. A közgyűlés szabálytalan, törvénytelen vezetésére jellemző, hogy Reök Iván egyetemes felügyelő az elnökség által előterjesztett jelöltlistához a szavazás előtt nem engedett hozzászólást, csak a szavazások után lehetett volna ezt megtenni. De hát akkor már minek?
Ment is a szavazás az egyes tisztségeknél (az egyházegyetem tisztségviselőinél, az egyetemes presbitérium és számvevőszék tagjainál) simán, mint a karikacsapás, az elnökség szándékai szerint. Amint azonban az egyetemes törvényszék és a különbíróság tagjainak megválasztására került sor - mely utóbbinak kell majd tárgyalnia a fegyházra ítélt Ordass püspök ügyét -, a gyűlés tagjai egyszerre megszűntek fejbólintó Jánosok lenni. Egyszerűen lesöpörték az asztalról az elnökség hivatalos listáját, s nagy szavazattöbbséggel az ellenzék által benyújtott listát fogadták el.
Néhány budapesti közgyűlési tag a Reök Iván egyetemes felügyelő szabályellenes gyűlésvezetése miatt fellebbezési akciót szervezett. Az idő rövidsége miatt az egyházkerület egyes körzeteibe küldöncök vitték aláírások gyűjtése céljából a fellebbezési íveket. A Békéscsabára hozott ívet magam is aláírtam, mégpedig Rohály Mihály esperesünk unszolására elsőként. Reök Ivánéknak természetesen eszük ágában sem volt a fellebbezésben felsorolt törvénysértések jóvátétele. Ellenkezőleg, a fellebbezési íveken első aláíróként szereplő lelkészek ellen az egyházkerületi elnökséggel fegyelmi eljárást indíttattak, és állásukból azonnali hatállyal felfüggeszttették őket. Így Kendeh György budapest-kelenföldi lelkészt, dr. Murányi György kiskőrösi esperes-lelkészt, Zászkaliczky Pál fóti esperes-lelkészt, Bártfai-Kelló Gusztáv szarvasi lelkészt, és velük együtt természetesen engem is.
Az állásunkból való felfüggesztésünket a Bányai Egyházkerület elnöksége (Darvas József felügyelő és Kemény Lajos püspökhelyettes) mondta ki március 25-én. Az intézkedés indoklása pedig így hangzott: ?A fegyelmi eljárást azért kellett megindítani, mert a megnevezettek ... magatartásukkal huzamos idő óta veszélyeztetik és zavarják az egyház békéjét, mert akadályozzák az állam és az egyház közötti békés viszony kialakulását és fenntartását...? Felfüggesztésünk egyik legfőbb oka nyilván az volt, hogy Ordass elvbarátai s ugyanakkor a lelkészi kar többé-kevésbé vezető tagjai lévén, aktív minőségünkben ne akadályozhassuk az Ordass eltávolításával megüresedett püspöki széknek a kormányzat szája íze szerinti személlyel való betöltését.
Miután Dezséry püspökké választása megtörtént, ő egyik első feladatának tekintette a felfüggesztett lelkészek dolgának rendezését. Egyenként sorra magához hívott bennünket. Csabai lelkészi szolgálatomba való visszahelyezésem feltételéül azt szabta, hogy minden magasabb tisztségemről mondjak le. Mivel az új egyházi vezetőséggel úgysem lettem volna hajlandó együttműködni, ezért vonakodás nélkül adtam írást arról, hogy lelkészi állásomat kivéve minden más egyházi tisztségemről, így az egyházkerületi főjegyzőségről, az egyetemes egyházi aljegyzőségről és zsinati bizottsági tagságomról lemondok. Ennek fejében az egyházkerület elnöksége 1950. augusztus 1-jével előző felfüggesztési határozatát visszavonta, és békéscsabai lelkészi állásomba visszahelyezett.
Ordass Lajoshoz fűződő baráti kapcsolatomnak és egyházpolitikai irányvonala vállalásának természetesen Békéscsabán is megmutatkoztak a nem mindig kellemes következményei. Ilyen volt például egy 1948. évi ellenem indított sajtótámadás is.
Megértéséhez röviden ismertetem előzményeit is. Én gyülekezetünkben bevezettem és gyakoroltam az ún. tanyai hetek tartását. Az őszi-téli időben egy-egy tanyakörzetbe kiköltöztem egész hétre. Hétfőtől vasárnapig nappal jártam a tanyákat, híveket látogattam, este pedig a körzet egyházi iskolájában sok énekléssel, egy előadással és igehirdetéssel összejövetelt tartottam. A hívek ezeket a tanyai heteket nagyon szerették, nagy létszámban látogatták. Példának említem az 1948. év őszének egyik hetében tanyai hetemet a Fényesi körzetben. Ott a hét folyamán meglátogattam 124 családot 433 lélekkel. Az esti összejövetelek létszáma a kezdeti 132-ről 210-re emelkedett. A vasárnapi záró-istentiszteleten 118 résztvevő vett úrvacsorát. Nagyszerű eredmény. Egész héten át a régi szociáldemokrata vezérnél, Gulyás Pálnál laktam, illetve éjszakánként náluk aludtam. Ő is részt vett minden összejövetelen.
Talán értheto, hogy a kommunista pártot és a hatóságokat izgatták ezek a tanyai hetek. A fényesi eredmény láttán - úgy látszik - elfogyott a türelmük, no meg az alighogy lezajlott Ordass-per is okozhatta, hogy támadást intéztek ellenem a megyei sajtóban. A kor pikantériájához tartozik, hogy a támadó cikk nem a kommunista párt lapjában, a Viharsarokban, hanem kisgazdapárti Békésmegyei Népújságban jelent meg. E lap szerkesztőit kényszerítették az írás közlésére, mert jól tudták, ha a kommunisták támadják a papokat és az egyházat, ez csak megerősíti a híveket egyházhűségükben, de ha a kisgazdapárti lap támad, ez zavart kelt a jóérzésű emberek körében.
Hadd álljon itt a többhasábos gyalázkodó cikk néhány jellemző mondata: ?Ahogy ezekkel az egyszerű emberekkel a gyanúsan sürgős és mindennapi evanglizációról beszélgetünk, amelynek főfő (sic!) mozgatója a valutázás miatt elítélt Ordas (sic!) püspök komája: Dedinszky Gyula igazgatólelkész, jól ismert képek jelennek meg előttünk.? ... ?Evangelizáció kis politikai mellékízzel... Dedinszky nagytiszteletű úrék okos emberek, és diplomatták (sic!). Ők nem uszítanak nyíltan a fennálló társadalmi rend ellen. Az egyházi történetek viszont rengeteg allegorikus kép csillogtatására adnak alkalmat: értenek ezekből a hívők, ha akarnak... Ezeken az újonnan kezdeményezett mindennapos tanyai evangelizációkon azután szó kerül mindenről, ami pillanatnyi érdekességgel bír. Még az őszi szántásról is s talán mondanunk sem kell, hogy a nagytiszteletes úr nem arra bíztatja a híveket, hogy az őszi szántást munkaversenyben végezzék el.
Ellenben minden nap hallhatják a hívek, hogy fordítsák el tekintetüket a földi élet múlandóságairól, mert ez a földi élet a siralom völgye, s szenvedéseinkért a túlvilágon mindenki bőséges kárpótlásban részesül!? stb., stb.
Megtámadtatásom oka talán nem is elsősorban az evangelizációs szolgálatom volt, hanem Ordass Lajoshoz fűződő kapcsolatom. Gondoljunk a cikkben szereplő ilyen mondatra: ?A valutázás miatt elítélt Ordas püspök komája.?
Nagyjából erre az időre esett egy engem és családomat nem kis aggodalomba ejtő jelzés. Egy napon egyik egyháztagunk, a kisgazdapárti Uhrin surrant be paróchiánkra, és riadtan suttogta el: a pártban hallotta, hogy a ránk következő éjszakán engem letartóztatnak, elhurcolnak. Ő ezt elmondja nekem, tegyem, amit jónak látok.
Érthető a magam és családom riadalma. Mit tegyek? A magam bőrét mentve nem szökhetek el, családomat magára hagyva. De hogyan készüljek az elhurcolásra? Nagy gondunk közepette találkoztunk az országos hírű zsidó Tevan könyvkiadó-kereskedő egyik férfi tagjának feleségével, aki gyakorlati tanácsokat adott arra nézve, mik azok a legfontosabb dolgok, amiket ilyenkor jó hátizsákban magával vinnie az embernek. Mivel pedig nekem nem volt hátizsákom, az asszonyka térült-fordult, és csakhamar egy hátizsákot hozott a számomra, ő, egy zsidó család tagja. Egész éjszaka vártuk a letartóztatókat, akik azonban nem jöttek. Egy-két nap múlva jutott el hozzánk a híre, hogy az említett éjszakán Pesten lakásukról elvitték Ordass két küzdőtársát, dr. Keken András és Kendeh György lelkészeket.(*) Úgy látszik, hogy ekkor az evangélikus papi ellenzék teljes felszámolását tervezték, az akció azonban valamiért csak Pestre terjedt ki, a vidéktől egyelőre eltekintettek.
Ordass a börtönből 1950. május 30-án szabadult. Családjával nagyon nehéz anyagi körülmények között élt. A kerület gyülekezeteiből őt tisztelő, vele együtt érzo egyháztagok közül számosan élelmiszercsomagokkal támogatták a családot. A békéscsabaiak közül egyet említek meg név szerint, Várkonyi György vaskereskedőt, aki éveken át rendszeresen szállította ?szeretetcsomagjait? Pestre. Volt eset, amikor az nem egyszerű disznótoros kóstoló volt, hanem fél hízó. Családom részéről lehetőségeinkhez képest havi száz forint küldésével próbáltunk segítségükre lenni. Amikor pedig Lajos egy idő múltán nem akarta többé elfogadni, attól fogva az összeget az időközben aszódi óvónoképzossé serdült Zsuzsájuknak, keresztlányunknak küldtük tanulmányai befejezéséig.
Személyes találkozásaink Ordass szabadulása után megritkultak. Nekem többé nem lévén semmiféle magasabb egyházi tisztségem, nem voltak hivatalos pesti útjaim. Kerületi, egyetemes közgyűlésekre sem mentem többé, Lajos is visszavonulva, otthona falai közé bezárkózva élt. Nem jött Csabára sem. Ebben az időben a családjaink közötti kapcsolatot Gyula fiam tartotta fenn, aki a Teológiai Akadémia Sopronból Pestre költözésével maga is pesti lakossá lett, s hetenként feljárt Ordassékhoz. E látogatások egyik kedves eredménye lett az, hogy Ordass Zsuzsa és Gyula fiam megszerették egymást, és 1958-ban házasságra léptek egymással. Így tehát Ordass és én többé már nemcsak - a közös szülőföld révén - ?földik?, Zsuzsa keresztlányunk révén nemcsak ?komák?, hanem mivel a két fiatal házassága alapján komoly rokonság alakult ki közöttünk, ?nászok? is lettünk.
Ordass 1958. évi, püspökségéből való második eltávolítása után megváltozott kapcsolattartásunk formája. Egyházi hivatalos ügyekben többé egyikünknek sem volt módja bármit is tenni, ily címen nem volt miért találkoznunk. Lajos ugyan tovább ápolta a maga - politikai szempontból nem kockázatmentes - külföldi kapcsolatait, de mert - mint mondotta - nem szeretné, hogy esetleges ellene indítandó újabb rendőrségi eljárás kapcsán engem is meghurcolhassanak, ezért ezekről a kapcsolatairól nekem nem kívánt beszélni, hogy tanúként való kihallgatásom estén nyugodt lelkiismerettel vallhassam, hogy dolgairól nincsen semmi tudomásom.
Időközben Gyula fiamék Nagybörzsönybe kerültek. Amikor - ha nem is gyakran - meglátogattuk őket, Pesten való átutazásunk során mindig meglátogattuk nászainkat a Márvány utcában. Lajos szeretett közös unokáinkhoz Nagybörzsönybe járni, így aztán néhányszor ott is találkoztunk egymással, Békéscsabán azonban már csak egyszer, Ordassné fivérének, a mi jó barátunknak, Kincses Gusztáv volt gimnáziumi vallástanárnak 1964. évi temetésén. E ritka találkozásaink alkalmával keveset politizáltunk, beszélgetéseinkhez bőséges anyagot nyújtottak Gyula és Zsuzsa gyermekeink s az ő jóvoltukból már két közös unokánk életének hol örvendetes, hol gondokat is jelentő mozzanatai.
Ordass hirtelen halála miatt előtte nem volt lehetőségünk egy tudatosan utolsónak tekinthető búcsúbeszélgetés lefolytatására.
Utolsó találkozásunk, amit azonban ő már nem érzékelhetett, a budapesti Farkasréti temetőben 1978. augusztus 21-én végbement temetésének alkalma volt.
Amint az elmondottakból kitűnik, az Ordass Lajossal való kapcsolat egész életemet átszotte, gazdagította, meghatározta. Ezt a szoros kapcsolatot Isten drága ajándékának tekintem.
(*) Pontosabban: 1950. márc. 29-én dr. Keken Andrást, 30-án pedig Kendeh Györgyöt tartóztatták le. Vö. Nem voltam egyedül I. kötet, 155. l. (A szerkesztő)
Megjelent a Keresztyén Igazság 66. számában (2005. nyár) 3-14.o.