Előzmények, rehabilitáció(1)
Ordass Lajost 1948 őszén a kommunista államhatalom letartóztatta, majd koncepciós perben október 1-jén 2 évi fegyházbüntetésre ítélte. A vád ellene valutaüzérkedés volt, a valóságban azonban azért kellett eltávolítani az egyházi közéletből, mert nem volt hajlandó belemenni az evangélikus iskolák államosításába. Ordasst börtönbüntetésének ideje alatt a kormányhű egyházi vezetők markába került evangélikus egyház is meghurcolta: 1950. április 1-jén az egyház fegyelmi bírósága püspöki hivatalából való elmozdításra ítélte, minthogy "az Ordass Lajos ellen az uzsorabíróság által hozott ítélet következtében előállott súlyos helyzet egyházi érdekeket sért."(2)
Ordass Lajos 1950. május végén szabadult ki a börtönből, ezután azonban még évekig kellett családjával nélkülözésben és a nyomor szélén tengődniük, hiszen a püspök semmilyen egyházi állást nem kaphatott.(3)
Csak 1956 nyarán került Ordass püspök ügye ismételten napirendre. Ennek hátterében a Szovjetunió Kommunista Pártjának híres-hírhedt XX. kongresszusa állt, amelyen Hruscsov első titkár elítélte a sztálini rendszert másoló szocialista blokk országaiban a helyi vezetők körül kialakult személyi kultuszt, továbbá fölszólította a csatlós államokat az elmúlt évek törvénysértéseinek fölülvizsgálatára. Ennek köszönhetően Magyarországon is megindult egy rehabilitációs hullám. Az Ordass rehabilitációjáról való tárgyalások megindulásának konkrét kiváltó oka azonban az volt, hogy az Egyházak Világtanácsának (EVT) Központi Bizottsága 1956. július végén (július 27. - augusztus 7.),(4) a magyarországi Galyatetőn tartotta ülését. Az ennek köszönhetően Ordass iránt megnövekedett külföldi sajtóérdeklődés következtében, valamint a Magyarországra érkező, az EVT élén álló külföldi - nyugati - egyházi vezetők szorgalmazására az állam egyházügyi hivatala - élén Horváth János ÁEH-elnökkel - nem pusztán Ordass rehabilitálását tűzte napirendre, hanem azt is fontolóra vette, hogy visszahelyezze a püspököt az egyház élére. Dezséry László déli kerületi püspök ugyanis túlságosan is az elmúlt évek sztálini terrorjának evangélikus szimbólumává vált, amely a Szovjetunió által meghatározott új politikai légkörben már nemkívánatosnak minősült. Az Egyházak Világtanácsa vezetői és az Állami Egyházügyi Hivatal között folytatott tárgyalások eredményeképpen a magyar állam ígéretet tett Ordass mihamarabbi állami és egyházi rehabilitációjára, valamint arra, hogy mindaddig, amíg Ordass ismét fölveheti a püspöki szolgálatot, biztosítani fogja számára, hogy teológiai tanárként dolgozhasson. (5)
Ennek fényében 1956. október 5-én végre megszületett a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának a határozata, amely szerint a "deviza bűntett miatt dr. Ordas [sic!] Lajos és társai ellen indított büntetőügyben" meghozott ítélet Ordassra vonatkozó része "törvénysértő", ezért Ordass Lajost bűncselekmény hiányában a vád alól felmenti. (6) Ezt követően, október 8-án az egyház egyetemes törvényszéke is meghozta az ítéletét, amelyben Ordasst minden vád alól fölmentette, és megállapította, hogy megilleti őt az erkölcsi és anyagi kártérítés. (7)
A püspök a rehabilitálással kapcsolatban jogos szarkazmussal jegyzi meg önéletrajzában, hogy "még csak azt a benyomást sem kelti, hogy itt valóban az igazság jutott fényesen diadalra. Amint ugyanis 1948-ban a totális államhatalom vélt érdeke hozatta meg az igazságtalan ítéletet, parancsszóval, úgy most [...] ugyanennek a totális államhatalomnak a parancsa hozatta meg azt az ítéletet föloldó határozatot is." (8) A püspök rátapintott a lényegre. Minthogy a Szovjetunió által diktált politikai koncepció - amint láthattuk - megváltozott, Ordass megszűnt az állam szemében reakciós lenni, s így a diktatúra elkezdhetett számolni az Ordassban rejlő lehetőségekkel. Kiterjedt külföldi kapcsolatrendszere és népszerűsége alkalmassá tette őt az állam szemében arra, hogy hosszabb távra is tervezzen vele, remélve - ahogyan ezt a későbbi események is megerősítik -, hogy ezeket a tulajdonságokat a maga javára aknázhatja majd ki. Ordasst tehát azért rehabilitálták, hogy a jövőben az állam céljaira fölhasználhassák, s nem azért, hogy igazságot szolgáltassanak neki s ebben az október végén kitört forradalom és szabadságharc során bekövetkezett új status quo kapóra jött. (9)
Forradalom és szabadságharc
Az EVT és az ÁEH között született megállapodás értelmében Ordass 1956. október 24-én kezdte volna meg a tanítást a teológián. Két előadássorozatot is tartott volna - az egyiket A reformáció Észak-Európában, a másikat pedig Fejezetek a skandináv teológia történetéből címen (10) -, azonban a forradalom közbeszólt. A kommunista hatalmat mindaddig kiszolgáló egyházi vezetőség - tartva a forradalom dühétől - lemondott pozíciójáról. 1956. október 30-án Dezséry László nyújtotta be lemondását, (11) amelyben kijelenti, hogy átadja Ordassnak a Déli Egyházkerület vezetését, november 1-jén pedig Vető Lajos északi kerületi püspök mondott le. (12) Így 1956. október 31-én Ordass ismét visszatérhetett a püspöki székbe. (13)
Püspöki szolgálatát istentiszteleti szolgálattal kezdte: reformáció ünnepén, október 31-én nyolc év után először prédikált a Deák téri evangélikus templomban, amely ez alkalomból, a csatatérré vált Budapest nehéz közlekedési viszonyai ellenére, zsúfolásig megtelt. (14)
Magát a hivatalt november 1-jén vette át, s minthogy eddigre már Vető is benyújtotta lemondását, Ordass vette kézbe az egyházi elnöki tisztséget is. Ezáltal nem pusztán saját egyházkerületének, hanem az egész evangélikus egyháznak az ügyei szakadtak a nyakába.
Egyik első hivatalos teendője volt az október 30-án fogságából kiszabadult Mindszenty József hercegprímás meglátogatása. Egy évvel később ezt a látogatást Ordass ellenfelei érvként használták arra, hogy Ordassnak az állam iránti hűségét megkérdőjelezzék. Pedig a vizit - Ordass bevallása szerint - nem tartott tovább néhány percnél, s ráadásul Ordass csak azért ment el az érsekhez, mert előzőleg Várady Lajos, egy, a kommunista rendszert hűségesen kiszolgáló lelkész, aki "zavaros körülmények között ült be a budavári evangélikus lelkészi állásba, sőt még az esperesi tisztséget is megkaparintotta magának", (15) már tett egy tisztelgő látogatást Mindszentynél és azt a hírt szállította Ordassnak, hogy "a hercegprímás szinte várja" (16) Ordass látogatását.
November 2-án, a Magyar Rádió kérésére Ordass rádiószózatban méltatta a magyar ifjúság érdemeit, valamint a megbékélés érdekében az újjáépítés fontosságára hívta föl a figyelmet. A külföldi testvéreket pedig arra kérte, segítsenek egyrészt Magyarország kinyilatkoztatott függetlensége elismerésében, (17) másrészt járuljanak hozzá ők is az újjáépítéshez. (18)
Még aznap - persze nem a rádiószózat hatására - Bécsből segélyszállítmány érkezett Budapestre. (19) A szállítmány szétosztására - amelyre Kendeh György kapott megbízást - a november 4-i szovjet támadás miatt már nem kerülhetett sor.
November 3-ára "tekintettel arra, hogy a helyzet miatt lehetetlen volt az egyház törvényes szerveinek összehívása (kerületi presbitériumok és egyetemes presbitérium) viszont több ügy elintézésre várt, [...] elhatároztam, hogy egy, az egyházi törvényeinkben ugyan meg nem határozott, de mégis szükséges testületet összehívjak hivatalomba." (20) E gyűlést (21) később, amikor Ordass leváltása ismét aktuálissá vált, ellenfelei érvként használták föl arra, hogy rásüssék a törvénytelenség és a jobboldali klikkesedés vádját. A gyűlés valóban nem tekinthető szabályosnak, de abban a rendkívüli helyzetben erre nem is volt mód, mihelyt azonban az országban többé-kevésbé helyreállt a rend, az itt született döntéseket a törvényes testületek, szabályos keretek között is jóváhagyták.
Érdemes egy kicsit elidőznünk a gyűlésen részt vevők névsoránál. A Göttche Ervin egyetemes ügyész vezette jegyzőkönyv szerint összesen húszan voltak jelen: (22) Bácsi Sándor győri lelkész (bár Vető Lajos püspökhelyettese volt, az őszi lelkészkonferenciákon ő is aktívan tiltakozott a Dezséry-Vető-féle agresszív egyházvezetéssel szemben), (23) Borostyánkőy László korábbi dunáninneni kerületi ügyész, 1957-től kelenföldi felügyelő (1950-ben aláírt egy petíciót, amelyben a törvénytelenségek ellen tiltakozik), (24) Botta István kelenföldi másodlelkész, Danhauser László budahegyvidéki lelkész (1957-ben a budai egyházmegye esperese lesz, Ordass eltávolítása után Bakonycsernyére száműzik, családjától elszakítják), Göttche Ervin egyetemes ügyész, Hernády Nándor apostagi lelkész (1953-ig a Déli kerület kerületi lelkésze volt, amely pozíciójából az ÁEH utasítására Dezséry eltávolította), (25) Karner Károly teológiai tanár (decembertől a teológia prodékánja), (26) Keken András Deák téri lelkész, Kendeh György kelenföldi lelkész, Lehel László nyugdíjintézeti ügyvivő lelkész (decemberben Párizsba emigrál), (27) Nagy Gyula teológiai tanár (1957 szeptemberétől a teológia dékánja), (28) Prőhle Károly teológiai tanár, (29) Rohály Mihály békéscsabai lelkész (30) (1950-ben Borostyánkőyhez hasonlóan ő is aláírta a petíciót), Scholz László, Schulek Tibor, (31) Sólyom Jenő teológiai tanár (Ordass 1958. évi leváltásával egy időben kényszernyugdíjazták), (32) Szabó József egykori dunáninneni püspök, (33) Túróczy Zoltán egykori dunántúli püspök, Wiczián Dezső teológiai tanár (Sólyomhoz hasonlóan 1958-ban őt is kényszernyugdíjazták), (34) és persze természetesen az ülést összehívó Ordass Lajos. Ordasst, abban a kérdésben, hogy kit hívjon meg, két fontos szempont vezérelte. (35) Az első igencsak triviális szempont az volt, hogy ki az, aki elérhető. A forradalom miatt a közlekedés még nem állt helyre, ezért csak olyanokat lehetett meghívni, akik Budapesten tartózkodtak. A másik, fontosabb szempont az volt, hogy azok, akik az elmúlt nyolc évben "az egyházra nézve káros politikai tevékenységet fejtettek ki", (36) ne legyenek jelen. S valóban, a névsorból tényleg azt láthatjuk, hogy a jelenlévők valami módon mind Ordass köréhez tartoztak, vagy inkább tartoztak Ordass (vagyis az egyház függetlenségének és törvényességének helyreállítását kívánók) köréhez, mint a korábbi egyházvezetéséhez. Bár többen voltak közülük, akiket Ordass 1958-as végleges félreállítása után az állambiztonságnak sikerült megtörnie (például Nagy Gyulát, Keken Andrást, Prőhle Károlyt), Göttche Ervin pedig ügyészként ugyanolyan hűségesen kiszolgálta az 1957 őszétől kezdődő baloldali viszszarendeződést, mint most az Ordass-féle megújulást, a többségük mégis Ordassal együtt, vagy röviddel utána indexre került, Budapestről vidékre helyezték őket és az egyházi közéletbe többé nem engedtek nekik beleszólást. (37) A következőkben azt is láthatjuk, hogy az Ordass vezetése által újjászerveződő egyház kulcspozícióiba elsősorban az itt megjelentek kerülnek majd.
Az ülés elején Ordass fölvázolta az általa legfontosabbnak tartott, intézkedésre váró tennivalók listáját. Ennek alapján tárgyaltak mindenekelőtt az eddig megtörtént és a további szükséges személyi változásokról.
Az Északi Egyházkerületnek - Vető lemondása óta - nem volt püspöke. S bár az egyházi törvények szerint e tisztség csak választás útján tölthető be, választásra a rendkívüli helyzet miatt nem volt mód. Mivel pedig az egyházkerület ügyeit mindenképpen irányítani kellett, a november 3-i gyűlés egyik legfontosabb feladata volt, hogy ideiglenesen Túróczy Zoltánt kérje meg az északi kerület irányítására. Hasonlóan megüresedett az egyetemes főtitkári tisztség is, ahonnan Grünvalszky Károly még a forradalom előtt, október 19-én lemondott. (38) E feladat ellátására ideiglenesen Göttche Ervin egyetemes ügyészt kérték föl.
A gyűlés döntést hozott arról is, hogy Mihályfi Ernő (39) egyetemes és Darvas József déli kerületi felügyelőt - minthogy pozíciójukba törvénytelenül kerültek - kérjék föl a lemondásra. Mihályfi nem sokkal később - szóban ? le is mondott, (40) Darvas azonban erre csak ígéretet tett. Hasonlóan lemondásra szólították föl az egyházmegyék espereseit is, annak érdekében, hogy a többükkel kapcsolatos, az őszi lelkészkonferenciákon nyilvánvalóvá vált bizalomvesztést megoldják azáltal, hogy törvényes választások során, az egyházmegyék bizalmából kerülhessenek a megyék élére (természetesen azzal a kitétellel, hogy a választásokon az eddigi esperesek is indulhatnak).
Stratégiai szempontból kulcskérdés volt továbbá az egyházi média, a sajtóosztály irányítása. Jóllehet egyházi elnökként ez Ordass feladata lett volna, mégis számtalan más teendője miatt ezt a szolgálatot nem tudta elvállalni, s ezért a gyűlés Botta István lelkészt kérte föl az ideiglenes vezetésre. Hasonlóan ideiglenes jelleggel Keken András vállalta el az egyház hetilapjának, az Evangélikus Életnek a szerkesztését.
Megbíztak továbbá egy háromtagú bizottságot (benne Danhauser László, Sólyom Jenő és Sulyok Imre, utóbbi az óbudai gyülekezet kántora volt), amelynek az volt a feladata, hogy a rend helyreállta után, mire az iskolákban az oktatás ismét megindul, megszervezzék az iskolai hittan oktatását, illetve a cserkészetet.
Ezen az ülésen bízták meg Kendeh Györgyöt a külföldi segélyszállítmányok szétosztásával (lásd fentebb), illetve tárgyaltak az egyház pénzügyeiről is. Úgy döntöttek, hogy mostantól bárminemű átutalást csak Ordass ellenjegyzésével lehet foganatosítani, elkerülve ezzel a korábbi évekre jellemző pénzügyi visszaéléseket, továbbá teljes számvizsgálat elrendeléséről is határoztak az egyházegyetem anyagi ügyleteinek rendbetétele végett.
Az állam és az egyház viszonyának árnyalása miatt szükséges megemlíteni a november 3-i gyűlés további két fontos pontját. Az egyik, hogy az összegyűltek kinyilvánították politikamentességüket és elhatárolódtak attól, hogy az egyház bármi módon is részt vegyen a politikában, vagy az egyház bármely tagját politizálni küldje. Egyértelműen érezhető tehát, hogy az Ordassféle egyházi irányvonal szakítani kívánt a korábbi, a kommunistákat a napi politika szintjén is kiszolgáló egyházpolitikával, valamint nem tartotta kívánatosnak, hogy az egyházban tisztséget betöltő személyek valamely politikai párt színeiben fölvonuljanak. (41) A másik fontos pont, hogy a gyűlés tagjai értesültek róla, hogy az ÁEH elnöke, Horváth János a forradalom alatt fogságba esett és jelenleg is fogságban van. (42) A gyűlés tagjai - bár biztosat nem tudtak, de - a híreket egyértelműen komolyan vették, s kijelentették, hogy Horváthot mindenképp megpróbálják megvédeni a "népítélettől", családjával pedig fölveszik a kapcsolatot és segélyben részesítik. Ordass még azt is fontosnak tartotta, hogy a gyűlés felé kinyilvánítsa azon meggyőződését, hogy "nagyon tisztességes, rendes ember Horváth János és ő nem hiszi el azt, amit a lemondott két püspök Horváthról neki mondott, mintha a két volt püspököt több dologra akarta volna kényszeríteni. Azoknak a tárgyalásoknak alkalmával, amiket ő személyesen folytatott Horváth Jánossal, mindig az volt a véleménye, hogy rendes, szótartó ember." (43) Ordass Lajos bizalma Horváth János felé tehát ekkor még egyértelműen töretlen, s amikor november második felében Horváthtal - immár püspökként - ismét megkezdte a tárgyalásokat, egyeztetéseket, ez alapján a bizalom alapján indíthatta el a közös munkát.
A november 3-án lefolytatott gyűlés tehát - bár nem tekinthető formálisnak, mégis - rendkívüli jelentőséggel bírt: itt, ezzel indította el Ordass az evangélikus egyházat a megújulás útján, s az itt megindított program mentén fogja azt majd folytatni. S minthogy a gyűlés a döntéseit külső (állami) nyomás és elvárások nélkül, szabadon hozta meg, ezért igen fontos viszonyítási pontként tekinthetünk rá a későbbi - immár formális és szabályos - egyházi fórumok döntései kapcsán.
Másnap, november 4-én, megindult a szabadságharc vérbe fojtása. Minthogy a visszarendeződő diktatúra Ordasst meghagyta a püspöki székben, remélve, hogy a püspök ki fogja szolgálni az állam érdekeit, s ráadásul a visszarendeződés első időszakában a Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nem az evangélikus egyházban tartotta elsődlegesen szükségesnek hatalmát és befolyását megszilárdítani, ezért Ordass Lajos második püspökségének első időszakában lehetőség nyílt arra, hogy többé-kevésbé szabad légkörben megindulhasson az egyház krisztusi alapokon - a november 3-i gyűlés döntései mentén - történő újjászervezése. Ez a kegyelmi idő azonban nem tartott sokáig: 1957 őszén az állam kénytelen volt belátni, hogy Ordass püspököt nem lehet hitével és lelkiismeretével szemben az állam szolgálatába állítani. Ennek belátása vezetett ahhoz, hogy 1958. június 24-én Ordass Lajost újfent, s ezúttal véglegesen kikapcsolták az egyházi közéletből. (44)
Jegyzetek:
(1) Ordass rehabilitációjáról részletesen lásd Isó Gergely: Hová lett a koncepció? Ordass Lajos evangélikus püspök 1956. évi rehabilitációja. In: Kovács Dóra - Szabó Melinda (szerk.): Tempus adest. Tanulmányok az Eötvös Collegium 30 éve alapított Történész Műhely tiszteletére. Budapest, 2015, Mika Egyesület, 121-144. /Acta Historica Societatis de Alexandro Mika Nominatae, Series 1, 4./
(2) Ordass Lajos: Önéletrajzi írások. Bern, 1985, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 373. Ordass számára csak évekkel később derült ki, hogy a teljesen szabálytalanul felállított 13 tagú fegyelmi bizottságból (akikből csak 12-en ültek össze) mindössze négyen adtak le igen szavazatot az Ordass eltávolítását szorgalmazó kérdésre, a többiek üresen adták be a cédulájukat és csak azért nem mertek nemmel szavazni, mert előzőleg megfenyegették őket, hogy ebben az esetben Ordasst és több lelkésztársukat is perbe fogják kémkedésért, ami akár halálbüntetéssel is végződhet. Ordass Lajos: Önéletrajzi írások (folytatás). Bern, 1987, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 498-499.
(3) Ordass: Önéletrajzi írások... (2. jz.), 380.
(4) Böröcz Enikő: Egyházfő viharban és árnyékban. Ordass Lajos evangélikus hitvalló püspöki szolgálata (1945-1958). 1. köt. Budapest, 2012, Luther Kiadó, 274.
(5) A pontokat lásd részletesen Evangélikus Országos Levéltár (EOL) D. Ordass Lajos Levéltára (DOLL) 9. doboz, 9. tétel: Scholz Lászlónak a szeptember 7-i esperesi értekezleten elhangzott felszólalásának mellékletében.
(6) Lásd Ordass: Önéletrajzi írások... (2. jz.), 412.
(7) Isó: Hová lett a koncepció... (1. jz.), 138.
(8) Lásd Ordass: Önéletrajzi írások... (2. jz.), 413.
(9) Isó: Hová lett a koncepció... (1. jz.), 140.
(10) A forradalom alatt történt evangélikus egyházi eseményekről - és az elmaradt kurzusairól a teológián - Ordass egy Vajta Vilmosnak 1956. november 9-i és 10-i keltezésű levelében számol be. Lásd Ordass Lajos levele. Közreadja Isó Gergely. Keresztyén Igazság, Új folyam, 2014. 3. sz. 48-52.
(11) A lemondás szövegét lásd Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Országos Levéltára (OL) ÁEH XIX-A-21-c, 16. doboz, 030-Ezerkilencszázötvenhat, 30.
(12) A lemondás szövegét lásd MNL OL ÁEH XIX-A-21-c, 16. doboz, 030-Ezerkilencszázötvenhat, 31.
(13) Dezséry lemondása után Ordasst Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő fölhívta telefonon, és megkérdezte tőle, hogy hajlandó volna-e visszatérni a püspöki szolgálatba. Ordass igent mondott. Minthogy Mihályfit inkább tekinthetjük az állam képviselőjének, mint az egyházénak, hiszen az Elnöki Tanács tagja volt (lásd 39. jz.), ezért világos, hogy Ordass az állam jóváhagyásával tért vissza a püspöki székbe, meggyorsítva azt a folyamatot, amelyet még az ősszel elterveztek. A telefonhívásról lásd Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 738.
(14) Az erről írt beszámolót lásd Prőhle Károly: D. Ordass Lajos püspök üdvözlése október 31-én a Deák téren Evangélikus Élet, 1956. nov. 4. 1. old.
(15) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 575.
(16) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 575.
(17) November 1-jén Nagy Imre bejelentette Magyarországnak a Varsói Szerződésből való kilépését.
(18) A rádiószózat teljes szövegét lásd Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 577-578.
(19) A szállítmányt Szépfalusi István bécsi magyar evangélikus lelkész szervezte meg. Lásd Ordass Lajos levele... (10. jz.), 51. Szépfalusi magyarországi útjáról lásd Szépfalusi István: Ahogy Bécsben megindultam. 1-2. köt. Budapest, 1996, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 664-691.
(20) Ordass Lajos levele... (10. jz.), 50.
(21) A gyűlésről készült jegyzőkönyvet lásd EOL Ordass-dokumentumgyűjtemény, 1953?1957. 3. doboz.
(22) Ordass önéletrajzában mintegy ötven főre emlékszik, de amikor életrajzát írta, nem volt birtokában a jegyzőkönyv: Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 581?582.
(23) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 547.
(24) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 494.
(25) EOL II/2. Egyetemes presbitérium 1861?1995, Egyetemes Tanácsülések 1956., 1956. dec. 11.
(26) EOL II/2. Egyetemes presbitérium 1861?1995, Egyetemes Tanácsülések 1956., 1956. dec. 11.
(27) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 659.
(28) Isó Gergely: Ordass Lajos az 1957-es minneapolisi világgyűlésen I. Keresztyén Igazság, Új folyam, 2014. 4. sz. 52.
(29) Isó: Ordass Lajos... (28. jz.), 47.
(30) Ordass Lajos naplója 1957. jan. 2.
(31) Lásd Isó: Ordass Lajos... (28. jz.), 46.
(32) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 978.
(33) Lásd Isó: Ordass Lajos... (28. jz.), 52.
(34) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 978, illetve Isó: Ordass Lajos... (28. jz.), 53.
(35) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 581.
(36) Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 581.
(37) Erre vonatkozóan lásd Ordass: Önéletrajzi írások (folytatás)... (2. jz.), 977?998 és Kertész Botond: Káldy Zoltán állambiztonsági tevékenysége. In Mirák Katalin (szerk.): Egyházvezetők 1. Káldy Zoltán, Ottlyk Ernő. Budapest, 2014, Luther Kiadó, 226?232. /Háló. Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990, 2./
(38) MNL OL ÁEH XIX-A-21-a, 6. doboz, 245/1956., Grünwalszky Károly evang. lelkész tiltakozása.
(39) Mihályfi Ernő (1898-1972) Mihalovits Sámuel evangélikus lelkész fia volt, az egyháztól mégis elszakadt. A két világháború között újságíróként dolgozott, 1930. évi megalakulása után tagja volt a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Pártnak, 1945 után annak balszárnyához tartozott. 1947 szeptemberétől 1948 októberéig a köztársasági elnöki hivatal vezetője. 1949-től haláláig az Elnöki Tanács tagja volt. Az egyház belügyeibe is a második világháborút követően kezdett el beavatkozni, mint állami tisztviselő. 1948-ban már ő volt az a személy, aki az egyházat a belső reakció letörésére és "őrségváltásra" szólította föl. 1952-ben, az egyházkerületek átszervezésekor ültették az állam részéről az egyetemes felügyelői székbe, bevallottan ateistaként. 1956-ban a szabadságharc elől Ausztriába menekült a családjával, felügyelő tisztéről is - szóban - lemondott. 1957 végén, miután az egyházzal való tárgyalások megrekedtek, az állam visszahelyezte őt a felügyelői tisztségébe, amelyet haláláig betöltött. Temetése állami szertartás keretében történt, állítólag ő maga kérte végrendeletileg, hogy ne legyen egyházi temetés. Ordass Mihályfira így emlékszik vissza: "Mihályfi Ernő volt az egyházat szorongató államhatalom legkiemelkedőbb alakja" (EOL DOLL 2. doboz, 9. tétel.). Vö. Magyar Életrajzi Lexikon http:// mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09732/10499.htm, Ordass: Önéletrajzi írások... (2. jz.), 227-329. és EOL DOLL 2. doboz, 9. tétel.
(40) Ordass Lajos naplója 1957. nov. 26.
(41) Eddigre ugyanis már helyreállt a többpártrendszer.
(42) Horváth János október 29-én Felsőpeténybe utazott, hogy Mindszenty József szabadon bocsátásáról tárgyaljon a hercegprímással. Miután Mindszentyvel nem sikerült dűlőre jutni, 30-án visszaindult Budapestre. Útközben, Újpesten a forradalmárok elfogták Horváthot és vele együtt elindultak - ismét - Felsőpetényre, a bíboros kiszabadítására. Az akció sikerrel járt, október 31-én reggel megérkeztek Mindszentyvel a budai várba. Horváthot azonban nem engedték szabadon, november 4-én szökött meg. Részletesen lásd Balogh Margit: Mindszenty József (1892-1975). 1-2. köt. Budapest, 2015, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 1006-1017.
(43) EOL Ordass-dokumentumgyűjtemény, 1953?1957. 3. doboz.
(44) Az állam Ordass-sal kapcsolatos terveiről, Ordassnak az egyházat megújítani szándékozó munkájáról, második félreállításának körülményeiről, okairól és eseménytörténetéről részletesen lásd Ordass Lajos második püspöksége című diplomamunkámat (Kézirat. Budapest, 2016, ELTE BTK).
Megjelent a Keresztyén Igazság 2016.3. számában 26-32.o.
"