ifj. Zászkaliczky Pál: 
"De végül megmentett, mindenben megtartott" (2015. december)
Emlékezés Buchalla Ödön lelkészre

Aki az 1945 utáni egyháztörténetről hall, vagy csak a XX. századi hitvallók rovatunkban megjelent életutakat olvassa el, gyakran eshet olyan hibába, hogy hajlamos lesz az egyes szereplőket vagy tisztán fehérnek, vagy sötét feketének látni. Pedig az emberi lélek ennél sokkal összetettebb. Valaki képtelen az egyik lépést megtenni, más könnyedén átsiklik felette, az egyik köti magát az elveihez, a másik a nagy célok érdekében hajlandó kisebb kompromisszumokat kötni. Akit megtaposott a sors (mondjuk az ÁVO képében), nyilván másként reagál egy helyzetre, mint aki sohasem találkozott velük. Vannak, akiket ma már jól ismerünk, és sokat hivatkozunk rájuk, megint mások sorsára kevesen emlékeznek. Közülük való Buchalla Ödön evangélikus lelkész.

Buchalla Ödön 1911-ben született a felvidéki Leibicon németajkú családban. A teológiát Pozsonyban végezte el 1934-ben, már Csehszlovákiában. Lőcsén lett segédlelkész, majd Szomolnokon, 1941-től pedig Iglón lelkész. 1944-ben a német lakossággal együtt menekülnie kellett Morvaországba. A háborús körülmények miatt onnan az ország keleti részébe Magyarországon keresztül vezetett az út. Sátoraljaújhelyen ragadt. Itt özvegyült meg három gyerekkel. Kezdetben, amíg diplomáját nem honosították, világi állásokat vállalt. Volt közellátási ellenőr, malomban mázsáló, közben elvégezte a tanítóképzőt, de a honosítási vizsgát azért nem tudta letenni, mert az Ordass Lajosnál végzett házkutatás során eltűntek a kérvényéhez csatolt iratai.

1950-ben malomellenőrként feltárt egy lopást, amelyből egy helyi vezető gazdagodott. Ennek következtében szabotázs vádjával letartóztatták, de bizonyítani tudta ártatlanságát, így két hónap után szabadlábra helyezték.

1951-ben előkerültek a bizonyítványai, így honosítási vizsgát tett. Vető Lajos mellett Nyíregyházán lett kerületi lelkész. Tagja volt az LVSZ hannoveri nagygyűlésén egyházunk hattagú delegációjának. Onnan hazatérve Sámsonházán lett segédlelkész, majd Fancsalon lelkész. Itt a falu jegyzője figyelmeztette, hogy megfigyelés alatt kell tartania, jelentenie kell a prédikációi tartalmát.

Egy alkalommal találkozott egy ismerősével, aki a Magyar Függetlenségi Pártba akarta őt beszervezni, de ennek ellenállt. Ennek ellenére 1954 végén letartóztatták feljelentési kötelezettség elmulasztása miatt. Kiszabadulása érdekében gyülekezetének 267 tagja levelet írt a Népköztársaság Elnökének: "Mióta lelki vezetői őrhelyét el kellett hagynia, Egyházunk népe mint pásztor nélküli nyáj, romladozik. Lelkünk nyugalma és egyensúlya megbénult. ... Egy község, a fancsali evangélikusok egyházának népe egy szívvel esedezik, a mi szeretett lelkészünket adják vissza, hogy egész lélekkel tudjunk nemzetépítési munkánkban becsülettel helyt állani." Jellemző, hogy a korabeli hatalommal jó viszonyt ápoló Vető Lajos püspök elutasította a közbenjárást Buchalla Ödönért, sőt, az állami eljárás következtében egyházi ítéletet is hoztak ellene.

1956. október 31-én helyezték szabadlábra, így az amnesztia miatt harmadolt büntetését egy hét híján nem töltötte ki. Egyből jelentkezett a püspöki hivatalban. November 2-án beszédet mondott a szabad Kossuth Rádióban.

Közben a családja a nehézségek miatt szétszakítva élt, őket kereste fel Miskolcon. Onnan '57-ben rövid idő múltán visszavitték a váci börtönbe, hogy ítéletét kitöltse. Jézus szavai erősítették: "Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám" (Mt 10,38), és "eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez" (Jn 16,2).

A dél-borsodi régió missziós lelkésze lett. Fel kellett kutatnia a szórványban élő kis evangélikus közösségeket. Eltelt öt év, amikor 1961-ben először meglátogathatta őt Felvidékről húga a férjével. Tőlük tudta meg, hogy 1947-ben a távollétében Csehszlovákiában elítélték a német megszállókkal való kollaboráció vádjával. Ez nagyon felháborította, ezért megkérte sógorát, hogy járjon utána a kérdésnek. Sógora bement a kassai bíróságra, ahol döbbenten vették a jelentkezést, és azt mondták neki, hogy tudtak a magyarországi tartózkodásról, de senki sem bolygatta az ügyet, nem foglalkoztak vele. Most azonban, hogy jelentkezett, el kell indítaniuk az eljárást.

1961. október 23-án ismét letartóztatták, és átadták a csehszlovák hatóságoknak. Prágában tartották fogva vád és ítélet nélkül. Semmilyen okot nem közöltek vele, így védekezni sem tudott. Ekkor ismét Jézus szavai vértezték fel: "Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok." (Mt 10,16) Személyes hangú levelet írt (Kedves Jótevőm megszólítással) az Emberi Jogok Ligája akkori elnökének, Mohammed Reza Pahlavi sahnak. Ebben panaszkodott az ok és vád nélküli fogvatartásra. A levél természetesen nem jutott el a címzetthez, de a hatóságok megijedtek a befolyásos "ismerőstől", ezért végre sikerült a vádpontokkal megismerkedni. Azokat sikerült cáfolnia, így perújrafelvételt kért, és 1964 februárjában szabadult. Jelentkezett a miskolci rendőrségen, ahol addigra már megsemmisítették az iratait, mert nem számítottak élve való hazatérésére.

Ismét világi állást kellett vállalnia, dolgozott a vízügyben, volt lillafüredi könyvárus, egyetemi könyvtáros, majd fizikai munkás. Végül az egyház is rehabilitálta. Tokajban, majd Sajókazán lett lelkész, de mellette tolmácsolást is vállalt, és kutyákat is tenyésztett. 1982-ben ment nyugdíjba, Arnóton élt 1995-ben bekövetkezett haláláig.

1993-ban feleségemmel felkerestük otthonában, és hosszan beszélgettünk az életéről. Görbe hátú, de eleven mozgású kedves bácsi fogadott, aki merülőforralóval konzervdobozban főzött virslivel kínált ebédre minket. Ez akkor tőle többet jelentett, mint egy háromfogásos remek ebéd.

A beszélgetésünket ezekkel a szavakkal zárta: "Minden emberben inog a hit néha, minden ember felteszi a kérdéseket, hogy miért, miért, miért? De végül megmentett, mindenben megtartott. Mert "akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el" (Ézs 40,31)."

Irodalom:

Mirák Katalin (szerk.): Nem voltam egyedül I. (MEVISZ, 1995)

Megjelent a Híd magazin 2015.IV. számában 42-43.o.

Vissza