Schulek Tibort 1962. június 7-én, Tatán, a lelkészi munkaközösségi gyűlésen elhangzottak arra kényszerítették, hogy a pártállamhoz való lojalitás hangulatában kimondja azt, amit minden magyar evangélikus lelkésznek világosan kell látnia, amikor a magyar sors égető kérdéseivel találkozik, amikor az önkényes hatalom átmossa az agyakat, és a közösségi erkölcs alapjait pártérdekkel akarja felülírni.
Két kérdésben fogalmazta meg hitét: A szabad magzatelhajtás bűn, annak állami elősegítése nemzetgyilkosság, amit adott esetben - Erdélyben - a többségi nemzet a kisebbségi nemzet elsorvasztására is felhasználhat; és abban, amit a marxizmus sulykolt: "a jó a felismert szükségszerűség". Holott a jó, az Isten rendje szerinti élet és cselekvés az, amikor a másik ember életét nem rendeljük alá a magunk érdekének. Hitvalló szó volt ez az államhatalom lelki-szellemi elnyomásától való félelem légkörében. Megvallotta hitét, ami szerint élt, amit lelkészi szolgálatában meglátni, követni és hirdetni fontosnak tartott.
Megszólalásának következményeit viselnie kellett. A jelen lévő Káldy püspökkel éles hangú vitába keveredett, aki ezután mint a munkaközösségi gyűléseket felügyelő püspök eltiltotta őt az azokon való részvételtől, és feljelentette püspökénél, Vető Lajosnál. Az egyházmegyei bíróság megfosztotta lelkészi hivatásától, amit fellebbezésére a kerületi bíróság lelkészi állásából való elmozdításra enyhített. Fizetését megvonták, évekig nem kapott nyugdíjat, német- és angolórák tartásával szerzett némi jövedelmet.
Káldy püspök harmincöt éves kiváló szolgálat után félreállította, ötvenkilenc évesen nyugdíjba küldte a lelkészt, aki nyolcgyermekes családjával nagy szegénységben, feleségével együtt tizenkét évig hűségesen szolgált a kis komáromi gyülekezetben. A köztiszteletben álló lelkészt, aki 1956 őszén okosan és bátran harcolt az egyházi közélet megújulásáért: felszólalt a fóti lelkészgyűlésen, baráti levélben lemondásra szólította fel Dezséry László püspököt, előterjesztést nyújtott be az ÁEH-nak a kibontakozás útjáról. A megbízható és bátor volt tábori lelkészt, aki 1939. és 1945. között hat frontszolgálatban állt helyt lelkileg összeomlott emberek talpra állításáért küzdve. A tudós és kitartó kutatót, aki a harmincas években végzett doktori munkáját - Bornemisza Péterről írott könyvét - folytatva felkutatta és közreadta a régi magyar istenes énekek óriási kincsét, majd a negyvenes években ezekkel és elfelejtett Luther-énekek feltárásával, fordításával előkészítette a Dunántúli énekeskönyv megújítását.
Schulek Tibor 1904-ben született Budapesten. Apja, János és nagyapja, Frigyes építész-művészek, szépapja, Gáspár és ükapja, Mátyás evangélikus lelkészek voltak, tót, német és magyar nyelven szolgáltak a XVIII., illetve a XIX. században Felvidéken. Édesanyja, Luise Gerok württembergi lelkészcsaládból származott, csellójátékot tanult a budapesti Zeneakadémián. A második szülésben meghalt, így Tibor két és fél évesen árván maradt. Frigyes felesége, Johanna Riecke nagymama nevelte unokáját pietista kegyességben. Sokszor nyaralt a stuttgarti nagyszülőknél.
Félárvaként kilencéves korától a herrnhuti közösség niesky kollégiumában nevelkedett Németországban. Szenvedett betegségtől, háborús éhezéstől és a kollégium kaszárnyalégkörétől, de konfirmációja előtt hitét erősítő igét kapott: "Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van" (Róm 8,28). Ez az ige sok nehéz helyzetben jelentett vigasztalást később neki és családjának. A német környezetben nem találta helyét, nem látta jövőjét. 1918 tavaszán ezt írja édesapjának: "Engem vonz az otthonom. Vágyom az enyéim körébe, a hazámba! Mégiscsak magyar vagyok, és egész szívemmel az akarok maradni." Ragaszkodott szülőhazájához, noha német gyökerei is voltak.
Rimaszombatba került, a protestáns gimnáziumban tanult tovább. Itt élte meg a háborús összeomlást, a csehek bevonulását, majd a Vörös Hadsereg offenzíváját. Cserkészként alig tizenhét évesen a nemzetőrségbe jelentkezett. A haza rettenetes sorsa nagyon elszomorította, komolyan kutatta a nemzeti bukás okát. Rákosi Viktor Elnémult harangok című könyve megrendítő hatással volt rá. Megsejtette a megújhodás egyetlen lehetőségét: a magyarságot vissza kell vezetni Istenhez. 1919 szeptemberében megszületett benne a döntés, hogy lelkészi pályára lép.
1922-ben a Budapesti Református Gimnáziumban érettségizett. Budapesti, majd soproni teológiai évei alatt hatással voltak rá Karácsony Sándor gondolatai a magyar nép iránti felelősségről és a protestáns ébredésről. Utolsó évét a lipcsei teológián végezte, de a légkört lelkileg sivárnak érezte. 1926-ban a magyar KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) képviselőjeként Finnországban járt, a finnek közvetlensége és népi kegyessége felfrissítette a lelkét.
1927-től kezdve angliai KIE-ben, majd a MEKDSZ-ben (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség) végzett szolgálata tovább mélyítette lelkészi elhivatottságát a fiatal magyar értelmiség mozgósítására, hogy felvállalják népünk hitre ébresztését. Ez a keresztyén felelősségre ébresztés volt szíve közepében tábori, majd gyülekezeti lelkészi szolgálatában és nyugdíjas éveiben is. Hűséges maradt elhívásához a magyar társadalom életének súlyos változásai során: a Trianon utáni útkeresésben, a háború alatt és a szocialista pártkormányzás idején.
Keresztyén hitünket, azt, hogy a megváltó Jézus Krisztus ÚR az Atyaisten dicsőségére, csak akkor vagyunk képesek megvallani a hitet és közösséget romboló démoni hatalommal szemben, ha kaptunk elhívást, ha életünket rátettük Krisztus követésére, és ha az evangélium szolgálatában való hűséges megállás vezet bennünket.
Schulek Tibor kapott ilyen elhívást. Keresztyénségéhez, magyarságához, lelkészi szolgálatához egész életében hű maradt, nem keresve a látványos dicsőséget, hanem hordozva felvállalt keresztjét, ahogyan hite és lelkiismerete világosította, ahogyan élő Krisztusa vezette őt.
Forrás: Thurnayné Schulek Vilma: Édesapánk, dr. Schulek Tibor, OLBK, 2006
Megjelent a Híd magazin 2012.IV. számában 32-33.o.