Ordass Lajos Alapítvány

Hazánk második világháború utáni történetének legszomorúbb, legborúsabb szakasza az un. "Ötvenes évek". A legszomorúbb, legsötétebb korszaka azért, mert a nagy erőfeszítéssel és lelkesedéssel végzett újjáépítő munka sok eredménye mellett is tele volt a Rákosi-féle személyi kultusz gusztustalan jelenségeivel, a hatalmaskodás, az erőszak, a törvénysértések, a koncepciósperek sok-sok tragédiát okozó cselekedeteivel.

Ezek a jelenségek az élet minden területén, a politika, a gazdaság, az irodalom, a művészet, a bíráskodás s így az egyéni sorsok területén is tapasztalhatók voltak. Akkor a terrortól való félelem mély hallgatásra késztette ezeket, jó idő óta azonban már hangos az ország az ötvenes évek bírálatától. Politikusok, pártvezetők, színdarabszerzők, írók, történészek szinte unalomig sorolják, csepülik az ötvenes évek visszaéléseit, jócskán megelőzve ezzel a gorbacsovi glasznoszty meghirdetését.

Természetes, hogy az ötvenes évek e felsorolt elítélendő jelenségei nemcsak a világi élet területén virultak, de ugyanúgy burjánzottak az egyházak életében, a mi evangélikus egyházunk életében is. Itt is uralkodott a személyi kultusz, a hatalmaskodás, a szabad véleménynyilvánítás elfojtása, megfélemlítés, hamis bírósági ítéletek, az igazság elhallgatása a sajtóban. A kommunista párt segítségével hatalomra került új egyházi vezetőség a más látáson levő püspököket félreállította, teológiai professzorokat idő előtt nyugdíjba küldte, a nem parírozó lelkészeket állásuktól megfosztotta, felfüggesztette, periferikus, kicsi gyülekezetekbe száműzte stb. Szomorúan érdekes, hogy míg világi téren már jó ideje nyíltan hangzott az ötvenes évek visszaéléseinek bírálata, az evangélikus egyházban ez az igazság kereső hang teljesen hiányzik, az ötvenes évek egyházbani törvénytelenségei mindmáig tabut jelentenek. Csak külföldön megjelenő írások, elsősorban a Szépfalusi István szerkesztésében megjelent Ordass-kötetek tárják fel az ötvenes évek egyházunkbani visszaéléseit, méghozzá a teljességre törekedve.

A magam részéről országos egyházi vonatkozásban nincs sok hozzátenni valóm, mégis tollat fogok én is, hogy az ötvenes évek velem kapcsolatos és békéscsabai helyi eseményeivel egészítsem ki a fentebb említett országos egyházi képet. Írásomat nem a nyilvánosságnak szánom, inkább csak a magam tapasztalataimat veszem számba, saját emlékeimet idézem fel. Mivel pedig naplót nem vezettem, sőt rendszertelen feljegyzéseket sem készítettem a jelzett időben, s mivel ma már mozgásban korlátozott, 82 éves beteg ember vagyok, aki a negyven év előtti dolgoknak utána járni nem vagyok képes, ezért a következőkben pontos dátumokat sok esetben nem tudok közölni, de az eseményeket emlékezetem szerint a leghűségesebben igyekszem visszaadni.

I.

Belpolitikai helyzet a második világháború után

Kezdeti nyugalom, majd fékevesztett terror.

1944. október 5-én, csütörtökön késő esti órában erős ablakzörgés riasztott fel bennünket a légiriadók miatt elsötétített paróchián. Kinyitva az ablakot, az utcáról Galáth György barátunk, akkor tábori lelkész szólt hozzánk. Közölte, hogy az Erdélyből visszavonuló magyar hadsereg egyik utolsó alakulatával tart ő is az ország belseje felé. A szovjet csapatok ott vannak Csaba alatt, felszólított minket, hogy összekapkodva a legszükségesebb holminkat meneküljünk, neki módjában áll autóján magával vinni bennünket. Megdöbbenésünket, habozásunkat látva elmondotta, hogy tapasztalatuk van arról, hogy a szovjet katonák az elfoglalt magyar helységek papjait elhurcolják, a papnékat meggyalázzák, ez az utolsó lehetőségünk, meneküljünk! Ezeket hallva, kértem feleségemet, hogy két kisfiúnkkal menjen el Galáth-tal. Valahogy majd eljutnak a Dunántúlra, Győrbe, szüleihez, rokonságához. Feleségem kérdésére megyek-e én is velük, mondtam, hogy én a gyülekezetet nem hagyhatom el, maradok. Mire válasza az volt, ő sem hagy el engem, ő is marad. Több szó nem esett köztünk erről. Közöltük döntésünket Galáth-tal, megköszöntük mentő szándékát s útjára bocsátottuk őt. Amikor távolodni hallottuk gépkocsija zaját, mintha ránk omlott volna az egész világ, úgy éreztük, lezárult életünk.

Másnap reggel, október 6-án pénteken senki sem jelent meg a reggeli istentiszteleten. A kistemplom előtt búcsúztam el a hivatalából haza induló Medovarszky Mihály gondnoktól, mélyen meghatottak voltunk mindketten, hiszen nem tudtuk, hogy találkozunk-e még lelkész és gondnok minőségben. Félórával később már az utcán dübörögtek a Vörös Hadsereg tankjai, ágyúi, lovas szekerei. Lezárult életünk eddigi szakasza, a "keresztyén Magyarország" helyett ezután a kommunista Magyarországon élünk - ha élünk.

Egyelőre azonban semmi jele nem mutatkozott annak a terrornak, azoknak a rémségeknek, amelyeket éveken át hirdetett a fasiszta hírközlés. Ellenkezőleg. Csupa megnyugtató tapasztalatot szereztünk. A szovjet csapatok bevonulása után egy délután a város összes lelkészei meghívást kaptak a város katonai parancsnokságára. Ott egy szovjet tábornok barátságosan üdvözölt bennünket, nyugtatgatott, hogy nincs mitől félnünk, sem személyünket, sem szolgálatunkat illetően. Felszólított minket, hogy munkánkat végezzük úgy, mint eddig. Nyissuk ki a templomokat, tartsuk meg az istentiszteleteket, sőt elrendelte, hogy a légiveszély miatt már jó ideje némaságra kárhoztatott harangokat is szólaltassuk meg. Belőlünk és híveinkből a felszabadulás örömteli érzését váltotta ki az, amikor vasárnap a város minden templomában felzúgtak az istentiszteletre hívó harangok.

A háború utáni Magyarországon kezdetben igen reményteljes, megnyugtató demokrácia érvényesült. Az országgyűlési választásokon több (emlékezetem szerint 7 vagy 8) párt indult, a döntő győzelmet a polgári pártok, ezek között is főleg a Független Kisgazdapárt aratták, a kommunista párt erősen lemaradt. Ez a nyugalom azonban nem sokáig tartott. A kommunista párt vezetése elszánta magát arra, hogy a hatalmat bármi áron, ha másként nem megy, akkor erőszakkal is megszerzi. Ennek vésztjósló előjelei voltak az országszerte megrendezett ún. népítéletek.

Békéscsabán 1946. március 2-án, szombaton de. a kommunista párt "tüntetést" rendezett a főtéren. Ennek során szervezett verekedő brigádok járták be a várost, a más pártokban vezető szerepet játszó, vagy csak a kommunisták szemében szálkát jelentő, reakciósnak tartott személyeket lakásukon, vagy hivatali helyiségükben, vagy akár az utcán is elfogtak, agyba-főbe verték, majd úgy véresen, félig agyonverve a városháza előtt felállított tribünre cipelték. Ott az őrjöngő, ordítozó tömegnek felmutatták. Az áldozatok a következők voltak: dr. Medovarszky Mátyás nyug. városi főjegyző, volt egyházközségi felügyelőnk, Galli Géza tanácsnok, dr. Bagyinka város aljegyző, dr. Endreffy közellátásvezető, Zsilak György iparostaniiskolai igazgató (akit tanítványai, inasok ablakaink előtt az utcán hajtottak végig, fenéken rugdosták, fejét botokkal verték), Várkonyi György kereskedő, presbiterünk, akit hivatalos papírossal a városháza egyik irodájába beidéztek s amikor ott megjelent, rárontottak, az udvarra hurcolták s úgy összeverték, hogy feje labdává dagadt, szeme szinte eltűnt, napokig nem látott, kis híján megvakult. A további áldozatok Kliment Z. András presbiterünk, Lipták Galló Pál ingatlanügynök és Ásványi közmunkavezető, féllábú rokkant. Ez utóbbit kivéve valamennyien egyházunk tagjai. Aznap, másnap mindnyájukat meglátogattam, kit hol találtam, lakásán, a kórházban. Nem volt kockázatmentes ez a kúra-pasztorálisom, sokan igyekeztek is róla lebeszélni.

E népítéletek után a kommunista párt nagyon megerősödött, a más pártok tagjai közül sokan megfélemelve visszavonultak.

Az ország lakosságának ez a megfélemlítése, emberek megalázása, lelki és fizikai gyötrése más területen, széles körben is történt.

Békekölcsön jegyzés. Az ország érthető okokból katasztrofális gazdasági helyzete arra késztette a kormányt, hogy a lakossággal un. békekölcsönt jegyeztessen. Ez elvileg önkéntes volt, a valóságban azonban mindenkit köteleztek a jegyzésre, sőt gyakran egészen durva, embertelen módon tették ezt azokkal, akiket, társadalmi okból a rendszer ellenségeinek tartottak. Csabai példák: Horváth Istvánt, a város volt, de már szolgálatából nyugdíj nélkül elbocsátott vagyontalan adóhivatali főnökét is magas összegű kölcsön jegyzésére akarták kötelezni. Horváth - nem lévén semmi jövedelme, kenyere sem - nem tudott az államnak kölcsönt adni. Behívatták egykori hivataloskodása helyére, a városházára, fenyegették, gyötörték, majd egy alacsony, sublót formájú szekrénybe gyömöszölték, ott kukorékolnia kellett, csak azután bocsátották ki.

Botyánszky Pál, volt módos gazda, egyházunk másodfelügyelője, Garai utcai lakos, 80 év körüli mindenéből kifosztott ember volt, nem tudta vállalni a rá kirótt "önkéntes" kölcsön-jegyzést. Behívatták a városházára, az aggastyánkorú, súlyos, magasvérnyomásban szenvedő, szédülő embert arra kényszerítették, hogy az emeletről a földszintre vezető lépcsőkön háttal járva menjen le, minden pillanatban az elesés veszélyének tegye ki magát, majd egy irodában a nagy orrú öreg embert a falhoz állították, de úgy, lábujjhegyen kellett állnia és az orrával kellett a falhoz támaszkodnia mindaddig, amíg csak össze nem roskadt.

Brhlik mamóka a Berényi utcából, szintén 80 év körüli, piciny, törékeny asszony volt, az egyik kisgazdapárti helyi vezető édesanyja, mindennapos templomjárónk. Már neki sem volt vagyona, csak adótartozása, őt is nagyösszegű kölcsönjegyzésre szorították. Amikor sírva mondta el, hogy nem tudná miből fizetnie, akkor a városháza hivatalos helyiségében letérdepeltették s megparancsolták neki, hogy imádkozzék, mondja el a Miatyánkot! De amikor szegény sírva belekezdett, ráordítottak: mit gondol, talán azt hiszi, hogy a templomban van, lökdösték, a padlón feldöntötték.

Ez csak 3 példa a sok száz vagy ezer közül. Ezeket azért jegyeztem ott fel, mert mindhárman annak idején személyesen elpanaszolták nekem mélységes megaláztatásukat.

A kuláklista. Az úgynevezett kuláklistára tétel az emberek meggyötrésének, meghurcolásának, börtönbevettetésének egy másik, az egész országban folytatott módja volt. De ez annyira ismert, a sajtóban már lerágott csontként szereplő téma, hogy erről itt szólni, a magamrészéről fölöslegesnek tartom. Szomorú tény, hogy az addig egyházfenntartó módosabb gazdahíveink zöme kulákság címén minden vagyonát elvesztette, őket lakásukból elűzték, jó, ha az istállóban lakni engedték, adóhátralék, terménybeszolgáltatás nem teljesítése miatt a legtöbbjük hosszabb-rövidebb időre a börtön lakója lett.

Szalonnasütésért akasztás. Sajnos a lakásból kiűzés, a börtönbe juttatásnál történt esztelenebb, tragikusabb törvénysértés is. Valamelyik békésmegyei község határában aratás idején az egyik gazda ebédidőben szalonnát sütött saját búzatáblája végében. A rendőrök rajta ütöttek, bekísérték a megyeszékhelyre Békéscsabára, ahol azon vád alapján, hogy szabotázst kísérelt meg, mert - úgymond - felgyújtani akarta a határ lábonálló gabonáját, a bíróság a gazdát halálra ítélte, azonnal felakasztották. A halálos ítélet és az elrettentő célzatú akasztás legfőbb szorgalmazója Békéscsaba akkori szadista polgármesternője, Szegediné, vagy ahogy orosz nyelvű jelzővel általában nevezték: Zsenka - volt. Szegediné a városházán sajátkezűleg pofozta, ököllel verte a szerinte szándékosan nem fizető, beszolgáltatást nem teljesítő öreg parasztokat. Ugyancsak ő volt az, aki az első világháborús 101-es házi gyalogezrednek a város főterén álló, a hősi halottak névsorát is kőbe vésve feltűntető emlékművet egy éjszaka traktorra erősített drótkötéllel lehúzatta, eltakarította. Óriási felzúdulás követte ezt a kegyeletsértő merényletet, de a Zsenkát akkor senki sem vonhatta felelősségre, erre csak 1956 őszén került sor, amikor az emlékoszlopot újra a helyére állították, ma is ott áll sok száz békéscsabai család hősi halott hozzátartozójának kegyeletes emlékeztetőjeként. Szegediné volt Békéscsabán az ötvenes évek rémuralmának személyes megtestesítője.

Támadás az egyház ellen

A kommunista párt rövid 4 év alatt, 1948/49-re átvette a korlátlan hatalmat. Legyőzte, megsemmisítette minden ellenfelét. A történelmi született arisztokrácia megszűnt, tagjai szinte kivétel nélkül elhagyták az országot.Megszűnt létezni a vagyoni, az un. pénzarisztokrácia is, hiszen az ipari mágnásoktól gyáraikat, a földesuraktól birtokaikat elvették, egykori tulajdonosaik is nagyrészt Nyugatra menekültek. A kommunista párt a régi baloldali szociáldemokrata pártot magába olvasztotta, a többi pártot, köztük az addig nagy erőt képviselő Kisgazdapártot is felszámolta, egyedül maradt a porondon. Megsemmisült kulákká, üldözötté nyilvántartása után az addig nagy erőt jelentő módosabb parasztréteg is. A kommunista párt tehát leszámolt minden ellenfelével. Egyedül az egyház élt még a régi társadalmi tényezők közül. 1948-ban a kommunista párt elérkezettnek látta az időt az egyházzal való leszámolásra is.

Ez a leszámolás nem történhetett az előzőkbe leírt módon. A templomokat nem lehetett elvenni, a papokat nem lehetett mind börtönbe zárni, az imádkozást nem lehetett az embereknek megtiltani. Az egyház tehát egyelőre maradt, de azt kellett elérni, hogy vezetése olyanok kezébe kerüljön, akik készségesen kiszolgálják a rendszert, a párt törekvéseit. Az egyház elfoglalása tehát óvatosabban, lépésről-lépésre kellett történjék.

Az egyházi iskolák államosítása. A kommunista párt jól tudta, hogy akié az ifjúság, azé a jövő. Ezért 1947-ben, még a koalíciós pártok korában megindította az akciót az egyházi iskolák államosítására. De az egyházak is tudták, hogy akié az ifjúság, azé a jövő, ezért ellentmondtak a törekvésnek és a vallásos tömegek is oly egységesen és erélyesen tiltakoztak az államosítás ellen, hogy a kormány az akcióval - átmenetileg - leállt. No, nem végleg. A következő, 1948. év tavaszán sorozatos támadó cikkek jelentek meg a lapokban, melyek az egyházi iskolákat ódon, elmaradt, idejét múlt intézményeknek tűntették fel, elhallgatva a tényt, hogy évek során át sorra az egyházi iskolák tanulói nyerték az országos tanulmányi versenyeket és ezek az iskolák adták az ország értelmiségének legkiválóbb egyedeit. Az állami tanügyi hatóságok (tanfelügyelők) nyomást gyakoroltak az egyházi iskolák pedagógusaira, pártoló nyilatkozatot kérve tőlük az államosítást illetően, miközben tudtukra adták, hogy az állam majd csak azokat veszi át szolgálatba, akik az egyházi iskolák államosítását maguk is kérik. De a lelkészekre is nyomást gyakoroltak a hatóságok.

Így pl. 1948. június 5-én, szombaton Békésmegye főispánja is értekezletre hívta össze az összes békéscsabai lelkészt, a politikai pártok vezetőivel és a pedagógusok képviselőivel együtt. A cél itt is az volt: az egyházi iskolák államosítását pártoló nyilatkozat meghozatala. A pártvezetők támadták, ócsárolták az egyházi iskolarendszert, a pedagógusok jelenlévő képviselői (szegények) kínosan hallgattak, a papok közül én szólaltam fel egyebek mellett a következőket mondva: "... Arra szólítottak fel bennünket, hogy őszintén és nyíltan beszéljünk. A demokratikus pártok olyan hangnemet ütöttek meg, amihez mi nem vagyunk hozzászokva. Az urak nagyon jól tudják, hogy mit jelent "a nyugati politika képviselőjének lenni". Itt már nyugodtan és szabadon a kérdésről beszélni nem lehet. Miért nem mondják, hogy nyilasok vagyunk? A Főispán Úr nagyon kedves volt, hogy felszólított bennünket, hogyha van valami kifogásolni valónk, akkor említsük meg. Mint a viták során hallottuk: titokzatos kezek gyűjtőíveken aláírásokat gyűjtenek az iskolák államosítása ellen. Én teljes nyugalommal kijelenthetem, hogy az evangélikus egyház nem gyűjtött aláírásokat soha. Egy ülést tartottunk, mert képtelenségnek tartottuk, hogy amikor az állam az iskoláinkat el akarja venni, ne csináljunk semmit. Tudom azt, hogy a városházán, a textilüzemben aláírási íveket köröztek az egyházi iskolák államosítása mellett, még a sertéshizlaldában is írattak ilyen kérdőíveket alá. Mi ezt nem csináltuk. Ha történt volna is, nekünk nem szabad? A Főispán Úr kilátásba helyezte, hogy ha valami nem helyes, nem korrekt eljárás, akkor azt említsük meg. Legyen szabad felhoznom, hogy a Békés megyei tanfelügyelő az egyházi iskolák tanítóihoz intézett egy körlevelet. Nem hoztam el a körlevelet, nem is tanultam meg, de az áll benne: Neki szükséges tisztába jönnie azzal, hogy a tantestület tagjai közül kikre számíthat, mint munkatársakra, kéri az aláírásukat az ívre. Ez azt jelenti, hogy meg vannak fenyegetve, hogy akik nem írják alá, azokat nem veszik át, magyarul: az nem kap kenyeret. Uraim! Ez nem az a forma, amit mi alkalmasnak találunk, hogy a kenyerünkön keresztül az egyházzal szemben állást foglaljunk. Kérem, hogy a Főispán Úr a körlevelet vonassa vissza, mert az lelki kényszer." Nagy János: "Az nem lelki kényszer, hogy azért nem lehet állást foglalni az egyházi iskolák államosítása mellett, mert az egyházi törvénykönyv szabályaiba ütközik? - Gyulán kiközösítéssel fenyegetik a tanítókat és a híveket". Dedinszky Gyula: "Nálunk nincs kiközösítés. A szarvasi evangélikus egyháznak azt a rendeletét mutassa fel, amiben kiközösítéssel fenyegették, akkor elhiszem, hogy úgy van. De a Békés megyei tanfelügyelő körlevelét át tudom nyújtani a Főispán Úrnak" - Papp Sándor főispán: "... az államosítás, amit az egyházak sérelmeznek, nem fog az egyháznak sérelmet okozni. Megköszönöm a fáradságukat a tisztelendő uraknak, hogy mind eljöttek". Kmft. Békésmegyei Levéltár, Békés vármegye Nemzeti Bizottsága iratai 20-1/1948."

Nemcsak ilyen egyéni papihang, hanem a békéscsabai evangélikus gyülekezet hivatalos hangja is tiltakozott iskolái államosítása ellen. A gyülekezet képviselőtestülete 1948. május 31-iki gyűlésén iskoláinak államosítása ellen, meghagyásuk mellett nyilatkozott. A nyilatkozatot megküldeni rendelte a Bányai egyházkerület püspökének, D. Ordass Lajosnak és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek is.

De hiába volt az ország egyházainak és vallásos lakosainak egyöntetű tiltakozása, az országgyűlés 1948. június 15-én meghozta az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt. Országosan olyan heves volt a tiltakozás, hogy volt olyan eset is, amikor az egyházi iskolák megtartása mellett tüntető tömegben a rendőrpuskagolyók emberi életet oltottak ki. Úgy látszik, a hatóságok Békésmegyében is tartottak ily tüntetéstől, legalábbis erre utal az a körülmény, hogy a rendőrséget készenlétbe helyezték, sőt 1948. június 7-én két századnyi rohamsisakos katona szállta meg Békéscsabát, akik a mi parochiánkkal szemben fekvő evangélikus fiúgimnáziumba szállásolták be magukat. De itt semmiféle zendülés nem történt.

Az iskolák államosítását nem tudta megakadályozni a hatalmas római katolikus egyház, nyilvánvaló, hogy az alig 5%-nyi evangélikus egyház sem tehetett semmit, mégis kár volt, hogy egyházunkban nem alakult ki egységes álláspont e kérdéskörben. A püspökök és a papság óvatos része azt vallotta, amit Veöreös Imre az Új Harangszó 1948. június 6-iki számának vezércikkében így fejezett ki: "Az egyház lényegéhez nem tartozik az iskola." - "Ebből következik, hogy az iskoláért mártír vér nem folyhat." "Van egy határ, ahol az egyház Istennek engedelmeskedve szenvedőlegesen, vérig köteles ellenállni. Ennek ideje most nem érkezett el, mert ez a határ - nem az iskolakérdés."

Ez valóban igaz így. De Ordass Lajos, aki a legszenvedélyesebben védte iskoláinkat és a vele egy látáson levő papság ezt azért tették, mert tudták, hogy ha az iskola nem is tartozik az egyház lényegéhez, de igenis az egyház létének egyik lényeges tartóoszlopa, mely ha kidől, az egyház mérhetetlen károsodást szenved. Amint ezt a következő esztendők és a jelenünk is fájdalmasan igazolják.

Az egyházi iskolák államosítása okozta feszültséget levezetni, a még mindig háborgó egyházi közvéleményt megnyugtatni kívánta a kormányzat azzal, hogy az ugyanazon 1948. évben az egyházakkal megkötött Egyezmény-be belefoglalta a kötelező hitoktatás meghagyásának pontját. Ez a mi egyezményünk esetében így hangzik. "A magyar köztársaság kormánya elismeri és biztosítja az evangélikus egyháznak azt a jogát, hogy az állami jellegű iskolákban a kötelező vallástanítás továbbra is teljesen szabadon történjék." (Egyezmény 6/f pont) Túróczy püspök, Veöreös Imre és elvbarátaik, akik az Egyezmény megkötését támogatták, most örömmel hangoztatták, hogy milyen okos dolog volt ez részükről, mert íme, a vallásoktatás terén (ami az egyházi iskolák fenntartásának értelme), semmi sem változik, marad a kötelező hitoktatás. Az Egyezmény megkötésének ellenzői azonban nem tudtak így örvendezni, a régi vallásügyi törvényeknél az Egyezményt sokkal gyöngébb garanciának tartották, mondván, hogy egy Egyezményt bármikor felmondani, részeiben, vagy akár egészében is megváltoztatni, lehet.

Sajnos, ebben az egyházi ellenzéknek, az un. Ordass-vonalnak lett igaza. Nem telt el az Egyezmény megkötése után egy-másfél év és a kormány máris megszüntette az iskolában a kötelező hitoktatást, s helyébe az un. fakultatív hitoktatást léptette életbe, ami azt jelentette (volna), hogy a tanulók közül csak azok járhatnak iskolai hitoktatásra, akiket szüleik erre a megadott időpontban beíratnak.

Nem is lett volna ez különösebben vészes, ha az állam tartja magát rendeletéhez. Látni abból is, hogy az első fakultatív, hitoktatásos 1949/50-es tanévben, amikor még nem alkalmaztak pressziót a szülőkre, Békéscsabán 3.506 általános iskolai tanuló részesült evangélikus hitoktatásban. Csaknem 100%-a az evangélikus iskolásoknak.

Csakhogy ez a helyzet az egyre ateistább irányba forduló kormányzatot nem elégíthette ki. Megkezdődtek a különféle praktikák, adminisztratív intézkedések a vallásos szülők megfélemlítésére. Már maga az volt lehetetlen állapot, hogy a rövid két félnapra korlátozott beiratási időben az iskola épületében tartott beiratási alkalmon az egyháznak senki képviselője nem lehetett jelen. A hittanbeiratásnál ott volt (a természetesen állami) iskola igazgatója és tanári kara, a Kommunista Párt, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Demokratikus Nőszövetség stb. képviselője, tehát mindenki, akinek az egyházhoz semmi köze, éppen csak az egyház nem lehetett jelen, holott az ő ügyéről volt szó. Ez az előbb felsorolt társaság a gyermeküket hittanoktatásra beíratni szándékozó szülőket (leginkább anyák voltak) egyenként fogadták és szándékuktól minden módon eltántorítani igyekeztek. Az egyik bizottsági tag kigúnyolta a szülőt maradisága miatt, hogy még mindig hisz Istenben, pl. abban, hogy a világot és az embert is ő teremtette, a másik érvelt, hogy a gyermekre milyen káros lesz a kettős nevelés, amit az iskola és a hittanóra eltérő tanítása jelent, ha pedig ez sem használt, jött a döntő érv: tudnia kell a szülőnek, hogy gyermeke, ha hittanra jár, magasabb tanintézetbe nem juthat stb. stb. De használtak más eszközöket is. A Luther utcai volt iskolánkban az első félnapi (du. 2-6-ig) beiratásakor vagy 300 szülő állt az udvaron. A szülőket azonban egyenként hívták a bizottság elé, ott mindenkivel eljátszották a fentebb leírt jeleneteket, egy-egy szülővel legalább negyedórát foglalkoztak. Így aztán az első beiratási napon mindössze 16 szülő került a bizottság elé (de közülök se mindenkinek a jelentkezését fogadták el), a többi szülőt elküldötték, letelt a beiratás ideje.

Volt más figura is. Én valamelyik évben a Soprony tanyai régi iskolában tanítottam a hittant, a gyermekek száz százalékban, mintegy nyolcvanan jártak óráimra. A következő évre szóló beiratkozáskor a tanító azt a fogást alkalmazta, hogy az első beiratási napon nem az országosan meghirdetett délutáni órákban, hanem délelőtt "várta" a szülőket, másnap pedig nem a hivatalosan kijelölt délelőtti órákban, hanem délután "várt" a jelentkezőkre. Mivel pedig akkor nem jöttek, abban az iskolában az említett tanévben - beiratkozások hiánya miatt - nem lehetett hitoktatás. A dolgot személyesen jelentettem Gregor György állami egyházügyi megyei titkárnak, aki "kivizsgálta" az ügyet s másnap derűsen tájékoztatott arról, hogy a tanító "túlbuzgóságában" követte el ezt a szabálytalanságot, de nyugodjak meg, "jól megmostuk a fejét" mondta. Kérdeztem, ha így áll a dolog, mikor kapnak a szülők új terminust gyermekeik hittanra beiratáshoz? "Sajnos, ilyen pótbeiratásra nincsen mód, várni kell a jövő tanévig."

Más. Feszt Miklós nagybánhegyesi lelkész az ő faluja iskolájában a hittanbeiratáskor tapasztalt visszaélésekről az esperesen keresztül a püspöknek tett panaszt, pontosan közölve, hogy mely szülőt milyen fenyegetésekkel illették s bár mindvégig megmaradt elhatározása mellett, gyermekét nem vették fel a hittanosok közé. Az Országos Állami Egyházügyi Hivatal elrendelte a panasz kivizsgálását. Gregor György megyei áll. egyházmegyei előadó valamely más megyei potentáttal kiszállt Nagybánhegyesre, ott az iskola igazgatója, a helyi párttitkár s ki tudja ki más jelenlétében "kihallgatták" a szerencsétlen megszeppent anyát, aki félelmében "már nem emlékezett" a lelkész panaszlevelében (az anya által bemondott) részletekre, mire a bizottság megállapította, hogy a lelkész feljelentés valótlan (egy szóval a lelkész hazudott). Erre azután a püspök levélben ledorongolta papját, közölve vele, hogy ha még egyszer szít ilyen ellentétet az egyház és az állam között, leszedi róla a lutherkabátot, nem lehet lelkész.

De volt más fogása is a kormányzatnak. Tudni kell, hogy csak az a lelkész taníthatott hittant az iskolában, aki ehhez a megyei tanács oktatási osztályától névre szóló megbízó levelet kapott. Nos, Gregorék intézték úgy a dolgot, hogy ezek a megbízó levelek rendszerint késve jutottak a lelkészek kezébe, sőt volt idő, amikor egész évben nem adták ki az engedélyt. Mi csabai lelkészek is pl. az 1952. tanévben 10 tanyai iskolában nem taníthattuk a hittanra beírt gyermekeket, mert minden utánjárásunk ellenére sem kaptuk meg az engedélyeket.

Ez volt a helyzet a Viharsarokban, elsősorban Békés megyében. A szülők látva, hogy gyermekeik hitoktatásra beíratásánál következetesen atrocitásoknak, megalázásnak vannak kitéve és ezek ellen sem állami részről, sem egyházi részről védelmet nem találnak, lassan-lassan lemondtak a beíratások kísérleteiről.

Az eredményt lássuk Békéscsabán. Mint már említettem, a fakultatív hittanoktatás az első - mondhatni "szabad" beiratási iskolaévében 1949/50-ben 3.506 gyermekünk tanult hittant. 1952-ben már csak 1182, 1962-ben már csak 125, 1966-ban már csak 58 evangélikus tanuló járt hittanórára. Attól fogva Békéscsabán, de az egész Békés megyében sincs iskolai hitoktatás. Immár 20 éve. Pedig Békés megyében az ország evangélikusságának nagy része él, 100.000 lélek és százezer lélekből nincs egyetlen hittanos sem. Csoda-e, ha állandóan fogy a templomba járók száma? Milyen jövő vár az egyházra, ha nincs utánpótlása? És ez a lélekirtás elsősorban Gregor György megyei állami egyházügyi titkár/tanácsos gátlástalan törvénytelenkedésének műve, aki nyilván ennek köszönhetően maradhatott legtovább a hivatalában, a kezdeti 1951. évtől egészen 1986-ban történt nyugalombavonulásáig. (A békéscsabai adatok a megfelelő évi igazgatólelkész évi jelentésekből valók.)

Őrségváltás az egyházban. Említettem, hogy a rendszer törekvése egyelőre nem az egyház felszámolása volt, hanem csak az, hogy az egyház élére olyan vezetők kerüljenek, akik mindenben azonosítják magukat a kommunista párt céljaival, engedelmesen szolgálják azokat. Ehhez teljes őrségváltást kellett végrehajtani az egyházakban. Én itt csak az evangélikus egyházban végbement személyi változásokkal foglalkozom, ezekkel is csak vázlatosan, mert hiszen Ordass Lajos életrajzi írásai, melyeket Szépfalusi István ausztriai magyar lelkész rendezett sajtó alá s jelentetett meg külföldön, ezek a kötetek teljes részletességgel ismertetik az egyházunkban történt eme változásokat.

Az előbb tárgyalt, egyházi iskolák államosításának akciójával egyidőben indította meg a kormányzat, a párt az általa óhajtott őrségváltás végrehajtását.

Őrségváltás az egyházban. Említettem, hogy a rendszer törekvése egyelőre nem az egyház felszámolása volt, hanem csak az, hogy az egyház élére olyan vezetők kerüljenek, akik mindenben azonosítják magukat a kommunista párt céljaival, engedelmesen szolgálják azokat. Ehhez teljes őrségváltást kellett végrehajtani az egyházban. Én itt csak az evangélikus egyházban végbement személyi változásokkal foglalkozom, ezekkel is csak vázlatosan, mert hiszen Ordass Lajos önéletrajzi írásai, melyeket Szépfalusi István ausztriai magyar lelkész rendezett sajtó alá s jelentetett meg külföldön, nos, ezek a kötetek teljes részletességgel ismertetik az egyházunkban történt eme változásokat.

Az előbb tárgyalt, egyházi iskolák államosításának akciójával egyidőben indította meg a kormányzat, a párt az általa óhajtott őrségváltás végrehajtását.

Az akció élén két ateista miniszter állt, Mihályfi Ernő /papfi/ és Darvas József egykori tanító, író. Sajnos, azonnal akadtak un. "haladó" lelkészek, akik melléjük álltak és támogatták a törvényes eddigi vezetők eltávolítását. 1948. március 17-én Mihályfi Ernő - akinek semmi keresnivalója nem volt ott - a budapesti egyházmegye lelkészi ülésén éles támadást intézett az egyház - főleg annak világi - vezetői, a felügyelők ellen. Másnap Balassagyarmaton, Szabó József püspök beiktatásakor támadását megismételte, az egyházat jelen állapotában a reakció gyűjtőtáborának nevezve sürgős őrségváltást követelt. Mihályfihoz elsőként Dezséry László egyetemi ifjúsági lelkész csatlakozott, ő is őrségváltást követelt, de már nemcsak felügyelői vonalon, hanem a püspököket illetően is. Az akció kiszélesedett akkor, mikor Veöreös Imre, Benczúr László, Gyöngyösi Vilmos és Groó Gyula is belépett a püspöki konferenciához intézett levélben követelve az egyetemes és kerületi felügyelők leváltását.

Az egyre szélesebbre terjedt mozgalom hosszabb huzakodás után eredménnyel járt, mert itt nem részletezett események után Radvánszky Albert egyetemes felügyelő, Vladár Gábor bányakerületi, Mesterházy Ernő dunántúli és Prugly Lajos dunáninneni kerületi-, Tomcsányi Pál budapesti egyházmegyei felügyelők kénytelenek voltak lemondani.

Az ellenük intézett hajsza során a kormányzat fő érve az volt, hogy ők valamennyien a régi politikai rendszer képviselői, miniszterek, főispánok stb. voltak, nem egyházi emberek. A furcsa csak az volt a dologban, hogy leváltásuk után helyükre pontosan ugyan úgy politikusokat, de most már a mai ateista rendszer politikusait ültették: Reöck Iván főorvost, majd az ő menesztése után Mihályfi Ernő minisztert egyetemes, Darvas József minisztert bányakerületi felügyelővé választatták.

A kommunista rendszer természetesen nem elégedett meg az egyház világi tisztségeinek az elfoglalásával, hanem a püspöki székekbe is a maga kiszolgálóit kívánta ültetni, ehhez azonban menesztenie kellett a régi püspököket. Közülük Ordass Lajos volt az, aki legelszántabban szegült szembe a rendszer ama törekvésének, hogy elvegye az egyházi iskolákat, menessze a vezető egyházi felügyelőket, hogy az állam és egyház viszonyát szabályozó évszázados országos törvények helyére most sokkal labilisabb, könnyen változtatható Egyezmény lépjen. Érthető, hogy a párt és a kormányzat elsősorban Ordass Lajos ellen indította meg a támadást. Rákosi Mátyás Ordasst, Mihályfi és Darvas révén, püspöki tisztéről lemondásra akarta kényszeríteni. Egy ilyen tárgyalásuk alkalmával Mihályfi és Darvas szemébe mondta Ordassnak, ne gondolja, hogy őt az ország, és benne az egyház népe mártírnak fogja tekinteni, ők gondoskodnak majd arról, hogy közönséges bűnözőként tűnjék el az egyházi életből.

A fenyegetést igyekeztek is valóra váltani. Az országos és vidéki sajtó össztüzet indított Ordass, Radvánszky és Varga Sándor főtitkár ellen. A vádak voltak: "A közönséges bűncselekmények egész sorát követték el." "A papok özvegyeinek 50 forintokat juttattak, maguknak közpénzen villát vásároltak." A Pesti Izé c. lap szerint "Ordass egy papi özvegynek a takarékkönyvét lopta el, hogy fényűző és kicsapongó élete költségeit fedezni tudja."

Ordasst a rendőrség 1948. szeptember 8-án letartóztatta, a budapesti uzsorabíróság dollárkövetelés bejelentésének elmulasztása miatt október l-jén kettő évi fegyházra és 5 évi hivatalvesztésre ítélte. Ezzel megindult egyházunkban a püspökök csereberéje. Az előzőleg 10 évre ítélt Túróczyt kegyelemben részesítették, hogy Ordass ellen felhasználják. Nyíregyházáról átválasztották Győrbe dunántúli püspöknek, majd állásáról lemondatták. Nyíregyházára helyébe Vető Lajos került. Ordass utóda pedig a Bányai kerületben Dezséry lett. A Dunáninneni kerületben Balassagyarmat székhellyel püspökké Szabó Józsefet választották. Majd a zsinat a négy egyházkerületet kettőbe vonta egybe, Túróczyt és Szabót a kormányzat ejtette, így maradt az egyház élén két kollaboráns püspök: Dezséry a Déli, Vető az Északi egyházkerületben. Ők lettek aztán egyházunkban az ötvenes évek első szakaszának dicstelen főszereplői.

Ezek után hadd essék éppen csak néhány szó az un. 1956-os eseményeknek egyházi életünkre gyakorolt hatásáról. Csak néhány szó, mert én azokból kimaradtam, s a történtek főként a Szépfalusi szerkesztette Ordass könyvek jóvoltából általánosan ismertek.

1956 nyarán az Egyházak Világtanácsa hazánkban, Galyatetőn tartotta végrehajtó bizottsági ülését, vezetői és a Lutheránus Világszövetség e gyűlésen résztvevő vezetői az Állami Egyházügyi Hivatal előtt felvetették az 1948-ban félreállított, börtönre ítélt Ordass Lajos rehabilitálásának kérdését. Napokon át tartó éles tárgyalások eredményeként Dezséry és Vető püspökök minden tiltakozása ellenére megtörtént Ordass állami rehabilitálása 1956. október 5-én, majd az egyházi is október 8-án. De mert csak két püspöki állás volt, s ezeket Dezséry és Vető töltötték be, ezért Ordass átmenetileg nem gyakorolhatta püspöki tisztét. Erre csak akkor került sor, amikor az október végi forradalmi megmozdulások során az egész politikai rendszer megingani látszott, s Dezséry október 30-án, elkövetett hibáit levélben elismerve és "a győzelmes harcot vívó magyar ifjúságnak" sikert kívánva, püspöki tisztéről lemondott, s a kerület vezetését Ordassra, a törvényes püspökre bízta. November l-jén Vető is bűnvalló levélben lemondott, s így az országos egyház vezetését is, Ordassnak kellett átvennie. (Ezekben a napokban Békéscsabán Mekis Ádám is lemondott esperesi tisztéről, hiába bátorítottuk őt Kincses és én - Ordass sógora és násza - az új helyzetben az esperesi szolgálatot nem merte vállalni.) Ordass püspöki tisztét nem sokáig gyakorolhatta, az állam újra félreállította őt, Vető visszatért állásába, Dezséry helyére pedig az állam a maga egyetlen jelöltjét, Káldy Zoltán pécsi esperes-lelkészt választatta meg a gyülekezetekkel, aki püspökként a politikai életben már 1956-ban felszámolt Sztálin-Rákosi-féle személyi kultuszt és diktatórikus vezetést egyházunkban még 30 éven át, 1987-ben bekövetkezett haláláig fenntartotta.

Lelkészek zaklatása. Az állam nem csak a magasabb szintű egyházi vezetőket, egyházfelügyelőket, püspököket váltotta le, cserélte ki, hanem a gyülekezeti lelkészek életébe is beleavatkozott, némelyeket internáló táborokba zárt, másokat börtönbe, ismét másokat Dezséry, Vető, Káldy felhasználásával állásukból felfüggesztetett, sőt attól megfosztott, teológiai professzorokat idő előtt kényszernyugdíjaztatott, országos kiválóságokat periférikus kis gyülekezetekbe száműzött, s hasonlók.

Alább a teljesség igénye nélkül felsorolom a zaklatott, büntetett, valamilyen negatív elbánás alá vont lelkészeket:

1. Mezey József, újpesti lelkész lemondatása az ÁEH-ban 1950-ben
2. Dr. Keken András, Bp-Deák téri lelkész letartóztatása 1950. március 30-án, majd állásáról lemondatása.
3. Kendeh György kelenföldi lelkész letartóztatása 1950. március 31-én, majd állásáról lemondatása, még később Budapestről családostól való kitelepítése a Békés megyei Kamut-pusztára
4. Zászkaliczky Pál, fóti lelkész, esperes
5. Dr. Murányi György kiskőrösi lelkész, esperes
6. Bártfai Kello Gusztáv szarvasi lelkész
7. Dedinszky Gyula békéscsabai lelkésszel együtt állásukból felfüggesztve 1950. március 25-én
8. Rohály Mihály békéscsabai lelkész, esperes. Mindkét tisztségéről a városi tanácsházán Gregor György áll. egyházügyi megyei előadó jelenlétében fenyegetésekkel lemondatták.
9. Túróczy Zoltán Horváth János ÁEH-elnök felszólítására lemond a dunántúli püspökségről és a győri lelkészi állásáról 1952. február 9-én
10. Szabó József az ÁEH-ban Horváth János követelésére lemond a Dunáninneni kerület püspökségéről 1952. február 9-én
11. Kun Kaiser József Mezőberény I. kerületi lelkészt egyházilag perbe fogták azzal a váddal, hogy az Egyezménnyel szembe helyezkedett, 1956. ápr. 19-én
12. Balikó Zoltán Diósgyőr-vasgyári lelkészt állásáról lemondásra kényszerítették 1956. ápr. 15-én.

Az 1956-os eseményekkel kapcsolatos magatartásuk miatt letartóztatták:

13. Székács Sámuel, Szarvas
14. Pribelszky Mihály, Kondoros
15. Solymár János, Csömör
16. Kiss Benő, Pusztaottlaka
17. Bácsi Sándor, Győr - állásvesztés
18. Huley Alfréd, Bócsa
19. Balogh István, Tab
20. Sághy Jenő, Bezi-Enese lelkészeket.
21. Nagybocskay Vilmos pilisi lelkészt Ordass-kapcsolatai miatt, s egy LMK-n való felszólalása miatt Horváth ÁEH-elnök egyszerűen elzavarta állásából azzal, hogy az egyházban ezután semmiféle szolgálatot nem végezhet, még pénzbeszedő vagy harangozó sem lehet, 1958. április 10.
22. Válint János, irsai lelkész, esperes és
23. Erős Sándor gödöllői lelkészt a Nagybocskay-ügy miatt Horváth állásvesztéssel fenyegetett meg, 1956. április
24. Wiczián Dezső teol. professzort Grnák Károly ÁEH-osztályvezető azonnali lemondásra szólítja fel, s mikor nem engedelmeskedik, 1957/58 tanév végén nyugdíjazzák.
25. Karner Károly teol. professzort 1957/58 végén kényszernyugdíjazzák
26. Sólyom Jenő teol. professzort 1957/58 tanév végén kényszernyugdíjazzák
27. Botta István kelenföldi másodlelkészt 1959-ben a tordasi gyülekezetbe helyezik.
28. Scholz László Budapest-zuglói lelkészt az Evang. Lelkészegyesület elnökét, kiválóan képzett, de gyönge egészségű embert Ordass-kapcsolatai miatt a félmegyényi területre kiterjedő hatvani szórványgyülekezetbe száműzték
29. Danhauser László Budapest-budahegyvidéki lelkészt 1959-ben ugyancsak Ordass-kapcsolatai miatt Bakonycsernyére száműzték.
30. Zászkaliczky Pál fóti lelkész, esperest csak súlyos szívbaja, majd halála menti meg hasonló sorstól
31. Dr. Schulek Tibor komáromi lelkész, esperest, mert a művi vetélések engedélyezését bírálta és a romániai magyarság üldözését említette LMK gyűlésen, a fültanú Káldy Zoltán püspök kezdeményezésére az egyházi Egyetemes Törvényszék ítéletével kényszernyugdíjazásra ítélték 1963-ban
32. Ordass Lajos 1948. évi börtönre ítélése, majd 1958. évi félreállításának története közismert.

Hogy sok-e vagy kevés a 32, de nyilván ennél sokkal több zaklatott, fenyegetett, ideiglenesen vagy véglegesen félreállított ember, az lehet egyéni megítélés kérdése. Egy azonban biztos: az, hogy olyan értékes emberek, mint Ordass-Túróczy-Szabó püspökök, Karner, Wiczián, Sólyom professzorok, Botta, Keken, Scholz, Schulek-féle író-lelkészek kikapcsolása az egyházi életből, nagy veszteséget okozott egyházunknak. Dezséry, Vető és Káldy bizony könnyelműen tékozolták egyházunk szellemi értékeit.

3. Az ötvenes évek az én és családom életében

Az ötvenes évek nyomása természetesen nemcsak az országra általában és nemcsak másokra nehezedtek, hanem nyugtalanító, bénító hatását én és családom is megéreztük. Hogy miként, arra az alábbiakban erre hozok fel példákat.

Előre kell bocsátanom, hogy Ordass Lajoshoz engem személyes barátság, majd Gyula fiam házassága révén rokoni kapcsolat fűzött, nászok voltunk. A barátság alapja az azonos vidéktől való származásunk volt, mindketten bácskai születésűek lévén, bár ő német, én szlovák egyházi környezetben nevelkedtünk, mégis közel éreztük magunkat Sopronban a teológián, annak ellenére, hogy ő már negyed éves végzős hallgató volt, én pedig zöldfülű elsős. Barátságunk továbbfejlődött, amikor 1927 szeptemberében együtt indultunk a lutheránus Észak meghódítására, ő Svédországba, én Finnországba egyetemi tanulmányútra. Együtt mentünk oda és együtt tértünk haza. Barátságunkat tovább erősítette, amikor együtt munkálkodtunk egyházi irodalmi téren, az ő ceglédi, az én kiskőrösi paposkodásom idején megírtuk és kiadtuk Kiss György bevonásával "A gyermek vasárnapja" című két kötetes gyermekprédikációs munkánkat az északi evangélikus prédikációs irodalom alapján. Később násztársak lettünk. Érthető, hogy amikor ő püspökként az egyházellenes támadások pergőtüzébe került, szoros kapcsolatunk révén a "lövedékek" más barátaival és eszmetársaival együtt engem is el-eltaláltak, s a párt, a kormányzat, az új egyházi vezetés szemében fekete bárány lettem.

Az első összeütközésem a hatalommal - mint azt már említettem - 1948. június 5-én, az iskolák államosításával kapcsolatosan támadt, amikor a főispán által összehívott értekezleten a lelkészek közül én vetettem az államhatalom szemére az iskolák államosítása érdekében kifejtett megfélemlítő eljárását és fejeztem ki ragaszkodásunkat iskoláinkhoz.

Ugyanerre az időre esett egy másik összeütközésem az akkor újonnan alakult Magyar Dolgozók Pártjával és a sajtó hatalmával. A sajtótámadással megfenyegetett esperesünk, Rohály Mihály védelmére sikerült felsorakoztatnom minden csabai lelkészünket, s ezt a párthoz és a főispánhoz intézett levelünkben is kifejezésre juttattuk. A levél a következő volt:

"Papp Sándor főispán úrnak, Békéscsaba

Magyar Dolgozók Pártja Vezetőségének, Békéscsaba

Főispán úr! Tisztelt Pártvezetőség!

Főispán Úr Békéscsaba és a környék lelkészeit f. hó 5-én a koalíciós pártok vezetőivel való beszélgetésre hívta össze, ahol általunk igen sokra értékelt, komoly, emberies szavakkal őszinte beszélgetésre szólította fel az értekezlet résztvevőit, kérve a vidék nyugalmának munkálását, s ígérve a hatóságok barátságos támogató magatartását az egyházak és lelkészek irányában.
Ezzel szemben 5 nappal későbben, június 10-én, egyházmegyénk vezetőjénél, Rohály Mihály evangélikus esperesnél megjelent először Blahut János, volt kommunista párti titkár, aki a beszélgetés során fenyegető kijelentéseket tett, majd ugyanazon a napon Paulai Mihály Békés vármegyei tanfelügyelő is, aki Rohály Mihály főesperest egy plakáttervezet aláírására akarta rávenni. Mivel pedig ezt Rohály Mihály nem tette meg, Paulai azzal távozott tőle: vegye tudomásul, hogy ezért most ellene megindul a nyílt támadás a sajtóban. Ezt a támadást a Párt már elhatározta. Meg fogják támadni közéleti szereplésén, családján, egyéni életén keresztül és minden módon lehetetlenné teszik.
Főispán Úr! Tisztelt Pártvezetőség! Mi, alulírott összes békéscsabai evangélikus lelkészek ezennel kijelentjük, hogy az esperesünk elleni bármilyen címen induló támadást - az előzmények után - nem személy, hanem az egyház ellen indult támadásnak vesszük, s ezért azzal szemben teljes egységben foglalunk állást és már eleve tiltakozunk ellene.
Nem tudjuk, hogy Paulai Mihály tanfelügyelő jogosan hivatkozott-e a pártra, mint a megindítandó hajsza elhatározójára. Ha igen, úgy kijelentjük, hogy a párt eme magatartása nem felel meg a Főispán Úr által összehívott értekezlet szellemének, s attól tartunk, hogy amennyiben a bejelentett támadás valóban megindul, nyugtalanságot fog támasztani az egyházi közönség körében, s így a mindnyájunk által óhajtott békés, nyugodt munkát és termelést, valamint az országépítést nem mozdítaná elő.
Éppen erre a legfőbb, közös célunkra tekintettel kérjük a Pártot (ha volt ilyen szándéka) álljon el a lelkészi kar bármely tagjának a nyilvánosság előtt való kipellengérezésétől, a Főispán Urat pedig tisztelettel kérjük arra, hogy a maga személyében is járjon közbe a tekintetben, hogy ez a békességet munkáló kérésünk meghallgatásra találjon.
Békéscsaba, 1948. június hó 12-én
Dedinszky Gyula, evangélikus igazgatólelkész" és a többi lelkész sajátkezű aláírása.

Választ nem kaptunk, de az esperes ellen beígért sajtótámadás elmaradt.

Részünkről nem volt kockázatmentes ez a kollegiális kiállás. Engem ezért annál kínosabban érintett Rohály reagálása, aki amikor megismerte a fenti elküldött levél szövegét, nekem heves hangon szemrehányást tett miatta, mondván, hogy ha a levél miatt a párt ellene alkalmaz megtorlást, vállalom-e a felelősséget ha őt elfogják, megkínozzák, karját törik, vagy hasonló elbánásban részesítik? Arra nem gondolt, hogy az ő védelmére tett akcióm miatt éppen velem bánnak el így? Akkor úgy éreztem, hálátlan dolog más dolgába beavatkozni, még a legjobb szándék esetén is.

Rohály feje fölül elhárítottam a sajtótámadást, engem senki sem védett meg pár hónappal később a sajtóbani meghurcoltatástól.

De úgy érzem meg kell magyaráznom ennek előzményeit. Gyülekezetünk lelkileg legkevésbé ellátott - a mintegy 8.000 lelket kitevő - tanyai lakosságunk volt. Istentiszteletet az egyházi iskolai körzetekben 6-8 hetenként kaptak, papot tanyai otthonukban szinte sose láttak. A háború utáni helyzetben - lovaik a harcok folyamán elszedetvén - a régi módon szombat-vasárnap nem tudtak családjukhoz és a templomba a városba bejutni. Ezért lelki gondozásuk megjavítása érdekében én un. "tanyai heteket" tartottam, hétfőn reggel kimentem egy-egy tanyai körzetbe, ott az egyházi iskolánk tanítójánál laktam, nappal a tanyákat jártam híveket látogatva, este pedig az iskolában összejöveteleket tartottam sok énekléssel. Mindig mondtam egy-egy egyházi témájú előadást és természetesen igehirdetést is. A hetet vasárnap délelőtti, úrvacsorával egybekötött istentisztelettel zártam. A hívek ezeket a heteket nagyon szerették, a résztvevők száma napról-napra nőtt, a csúcslétszámot rendszerint vasárnap érte el. Lelkésztársaim nem követték példámat, magam tartottam csak ezeket a tanyai heteket. Így pl. a kismegyeri (Milyo-féle), a nagymegyeri, a Soprony I. és Soprony II., a telekgerendási (Csorvás-alsó), a gerendáslegelői és a Fényesi iskolákban.

Példának említem az 1948. év egyik hetében tartott tanyai hetemet a Fényestanyai tornyos iskolában. A hét folyamán meglátogattam 123 családot 433 lélekkel. Az esti létszám a kezdeti 132-ről 210-re növekedett. Vasárnap a záró istentiszteleten a dupla méretű tanteremben álló hely sem jutott mindenkinek, úrvacsorát vett 118 hívő. Nagyszerű eredmény. Egész héten át a régi szociáldemokrata vezérnél, Gulyás Pálnál laktam, illetve aludtam. Ő is részt vett minden összejövetelen.

Talán érthető, hogy a kommunista pártot és a hatóságokat is izgatták ezek a tanyai hetek. A fényesi eredmény láttán úgy látszik elfogyott a türelmük, még javában tartott a tanyai hét, amikor éles hangú sajtótámadást intéztek ellenem és természetesen a tanyai hetek ellen. A kor pikantériájához tartozik, hogy a cikk nem a kommunista párt lapjában, a Viharsarokban, hanem a Kisgazdapárt Békés megyei Népújság c. lapjában jelent meg.

A lap szerkesztőségét kényszerítették a cikk megjelentetésére, mert jól tudták, ha kommunisták támadják az egyházat, az megerősíti a híveket, de ha az ő kisgazda-párti lapjuk támad, ez zavart kelt a szívekben. Az írás teljes terjedelmében a következő:

"Nagyon szép és megszívlelendő, amit a nagytiszteletű úrék a vallással kapcsolatban mondanak, de a "kisebbségi politikából", meg a fennálló társadalmi rend elleni izgatásból nem kérünk - mondják a tanyasiak Dedinszky Gyula tanyai evangélizációjáról.

Ahogy ezekkel az egyszerű tanyai emberekkel a gyanúsan sürgős és mindennapi evangélizációról beszélgetünk, amelynek fő-fő mozgatója a valutázás miatt elítélt Ordass püspök komája: Dedinszky Gyula igazgató lelkész, jól ismert képek jelennek meg előttünk.

Eszünkbe jut a demagóg Francisci Mihály, ez a közismert, fasiszta múltú, izgató prédikátor, aki - miután a vallás örve alatt uszító soviniszta jelszavakkal feltüzelte a könnyen hívőket, szomorú szenzáció színhelyévé varázsolta Békéscsabát, egyik napról a másikra angolosan meglépett és cserben hagyta híveit.

Eszünkbe jutnak az elmúlt esztendei képviselő-választás olcsó és szégyenteljes fogásai, amelyekbe lelkiismeretlen kalandorok nem átallották a magyarság legszentebb eszményképét, a keresztet is belekeverni, mondva: Lendülj kereszt magasba, keresztet a hatosba, és eszünkbe jutnak azok a harcok, amelyeket már akkor folytattunk az egyházak palástja mögött meghúzódó és vallásos jelszavakat hangoztató politikai kalandorok ellen. Akkor mondta nekünk valaki, hogy ez a nép olyan mélyen vallásos, hogy az egyházi jelszavakkal jelentkező politikai szélhámosok akár naponta becsaphatják, akkor sem okul belőle - s most arra kell gondolnunk, hogy Békéscsabán az evangélikus egyház egyes vezetőinek akciója folytán újabb Francisci-ügy van kialakulóban.

Evangelizáció kis politikai mellékízzel ...

De Dedinszky nagytiszteletű úrék okos emberek és diplomaták(sic!). Ők nem uszítanak nyíltan a fennálló társadalmi rend ellen. Az egyházi történetek viszont rengeteg allegorikus kép csillogtatására adnak alkalmat: értenek ezekből a hívők, ha akarnak...

Ezeken az újonnan kezdeményezett mindennapos tanyai evangelizációkon azután szó kerül mindenről, ami pillanatnyi érdekességgel bír. Még az őszi szántásról is, s talán mondanunk sem kell, hogy a nagytiszteletű úr nem arra biztatja a híveket, hogy az őszi szántást munkaversenyben végezzék el.

Ellenben azt minden nap hallhatják a hívek, hogy "fordítsák el tekintetüket a földi élet múlandóságairól, mert ez a földi élet a siralom völgye, s szenvedéseinkért a túlvilágon mindenki bőségesen kárpótlásban részesül ..."

Soviniszta izgatás a tanyavilágban.

Dedinszky nagytiszteletű úrék azonban a szlovák-magyar viszonyt sem hagyják szó nélkül. Arról beszélnek, hogy a szlovákok, ha most nem települnek át valamennyien Békéscsabáról, később húsz kilós csomagokkal dobják át az ittmaradottakat a magyarok.

Amikor pedig nem kapták meg minden napra a tanyai iskolákat evangélizációjuk céljaira, kisebbségi elnyomásról beszéltek s nem mulasztották el bejelenteni, hogy elnyomott helyzetükről jelentést tesznek a csehszlovák kormánynak is. (Bár nem hisszük, hogy a velünk a legjobb viszonyt élvező demokratikus csehszlovák kormány érdemesnek tartaná foglalkozni a reakciós papi körökből érkező, minden alapot nélkülöző tiltakozással.)

Mindezekkel kapcsolatban csak annyi megjegyezni valónk van, hogy a tanyai parasztság az evangelizáció ez újfajta módjának egyáltalán nem dől be.

Batkó Pál, a Népi Bizottság elnöke mosolyogva meséli, hogy a tanyavilág parasztsága naponta keresi fel a Népi Bizottságot, a pártok helyiségeit, s részletesen beszámolnak az előző esti "evangelizációkról".

Nagyon szép és megszívlelendő az, amit a nagytiszteletű úrék a vallással kapcsolatban mondanak - így a tanyaiak - de a kisebbségi politikából, meg a fennálló társadalmi rend elleni izgatásból nem kérünk ..."

A cikk hangsúlyos mondatai: " ... a valutázás miatt elítélt Ordass püspök komája: Dedinszky Gyula igazgató lelkész ..."; " ...Nem arra biztatja a híveket, hogy az őszi szántást munkaversenyben végezzék el ... ellenben ... fordítsák el tekintetüket a földi élet múlandóságairól ..." ( értsd: szabotázsra bíztat). A nyilvánvaló hazugságtól akkor sem riad vissza, amikor engem Francisci Mihály szövetségesének állít be, mint aki a lakosságcsere során híveinket kitelepülésre bíztattam, holott éppen én nem engedtem meg Osusky Sámuel szlovákiai püspöknek, hogy nagy templomunk szószékén propaganda-beszédet mondhasson.

A fényesi tanyai hét után a tanügyi hatóság megengedte a tantermek átengedését ily célra az egyházunknak, emiatt összeütközésbe kerültem a tanfelügyelővel, mint arról az alábbi levélszöveg is tanúskodik:

"Az evangélikus egyház igazgatólelkészi Hivatalától Békéscsaba 253/1948. sz. Tanfelügyelő Úr!

F. hó 13-án személyesen megjelentem Tanfelügyelő Úrnál és panaszt tettem amiatt, hogy egyes állami iskolai igazgatók - ellentétben az iskolák államosításáról szóló törvény végrehajtási utasításával - a tanyai iskolák tantermeit nem hajlandók egyházunknak híveinkkel való lelki foglalkozás (istentiszteletek, vallásos összejövetelek) céljaira. Orvoslást kértem.
Másnap, november 14-én Tanfelügyelő úr személyesen szóban közölte velem, hogy nincs módjában más irányú magatartásra utasítani az érintett igazgatókat, s közölte velem Tanfelügyelő Úr, hogy a jövőben a tanyai iskolák tantermeit kizárólag csak vasárnapi istentiszteletek alkalmával vehetjük igénybe. Evangélikus egyházunkat ez nem elégíti ki, mert gyülekezetünk területén 26 tanyai iskola lévén, vasárnapra korlátozódva egybe-egybe csak negyedévenként egyszer juthatnánk ki. A hívek lelki gondozásának érdeke szükségessé tette a múltban, és szükségessé teszi a jelenben is azt, hogy téli időben, amikor a tanyai népek már ráérnek, a lelkészek hétköznap is összegyűjtsék a híveket az Isten igéjével való foglalkozásra. Ha ezt bármely hatóság nem engedi meg nekünk, abban a vallásszabadság korlátozását látjuk.
Felhívtam Tanfelügyelő Úr figyelmét arra, hogy mi tanyai híveink gondozását így sem hagyjuk abba. Istentiszteleteket fogunk tartani ezután is, amikor kijutunk, hétköznapokon is. Ha nem engednek be iskolai hatóságok az iskolába, úgy megtartjuk istentiszteleteinket tanyai pajtákban, vagy tanyai kocsmatermekben is. Sajnálni fogom, ha erre kényszerülünk, mert tudom, hogy ez nagyon sok irányban lesz rossz hatással. A sok közül csak egyet említek meg.
A csabai határban lakó evangélikus nép csaknem teljes egészében szlovák ajkú. Tanyákon vasárnap és hétköznap tartott istentiszteleteink és vallásos összejöveteleink (szlovákul prednáskák) 90 %-ban szlovák nyelven tartattak a múltban és tartatnak a jelenben. Kormányunk kifelé hangoztatja a szlovák-magyar testvériséget. Kultuszminiszterünk Csabára jött bejelenteni a világnak, hogy hatóságaink mindent megtesznek a szlovák kisebbség nyelvi jogainak biztosítására és akkor, Kultuszminiszter Úr beszéde után egy héttel, Békéscsabán helyi hatóságok a kormány intencióival homlokegyenest ellentétesen azt a csabai evangélikus egyházat, mely itt egyedül szolgálja ki anyanyelvükön a szlovák-ajkú híveket, megakadályozzák ebben a szolgálatban. Félek, hogy nem fogja a szlovák-magyar barátságot szolgálni, ha majd a csehszlovák kormány megtudja azt, hogy a Kultuszminiszter Úr szép ígérete után Békéscsabán a szlovák ajkú evangélikusok lelki gondozását pajtákba és kocsmákba szorították helyi hatóságok.
Mivel erre a vallásszabadságot és nyelvi szabadságot érintő sérelemre legfelsőbb helyen kívánok orvoslást szerezni, kérem Tanfelügyelő Urat,
1). vagy szíveskedjék sürgősen megengedni egyházunknak, hogy az államosítási törvény szellemében szabadon használhassuk tanítási időn kívül (hétköznap is) a tanyai tantermeket, vagy ha továbbra is fenntartja,
2). írásban közölje velem tiltó rendelkezését.
Az ügy fontosságára való tekintettel írásbeli válaszát bátor vagyok sürgősen kérni.
Kérésem megismétlésével maradok megkülönböztetett tisztelettel:
Békéscsaba, 1948. november 16-án.
Dedinszky Gyula igazgató lelkész"

Írásbeli választ a Tanfelügyelőtől nem kaptam. Nem sok idő múlva azonban a Vallás és Oktatásügyi Minisztérium egy osztályvezetője keresett fel, őt elsősorban az általam érintett nyelvi jogok sérelmezése érdekelte, tanteremhasználatról nem beszélt, e téren nem is történt változás, a Tanfelügyelő tiltása véglegesen érvényben maradt, t.i. hogy a tantermeket hétköznapokon tanítási időn kívül sem kaphattuk meg.

Ezért később - ugyan már nem egész heteket, de - egyes estékre szóló összejöveteleket egy-egy hívünk tanyáján rendeztünk meg, sőt kocsmai kultúrtermekben is. Igen látogatott összejövetelek voltak ezek, s bár az Egyezmény határozottan megengedi vallásos összejövetelek, bibliaórák tartását családi otthonokban is (Egyezmény, 3. pont), a békéscsabai hatósági szervek ezeket is különféle módon akadályozni igyekeztek.

Két példa saját élményeimből:

Az egyik telekgerendási családnál tartottam ilyen családi összejövetelt. Másnap rendőrök jelentek meg a tanyán, a ház népét részletesen kifaggatták az előző esti együttlétről. Eztán különféle okokból (a kutya nem volt megkötve, az udvar nem volt felseperve, s hasonlók) a gazdát komoly pénzbírsággal sújtották.

Más alkalommal az egyik szarvasi út melletti tanyán volt esti alkalmunk. A konyhában rendőrök jelentek meg, s miközben én a szobában prédikáltam, ők a tanya népét faggatták arról, hogy mi folyik itt, ki az aki beszél, és összeírták a jelenlévők nevét és lakcímét is.

Érthető, hogy híveink közül egyre kevesebben fogadtak házukba ilyen összejövetelt. De mi lelkészek sem igényeltük ezt tőlük, nem akarva őket rendőrök zaklatásának, pénzbírságoknak s ki tudja még milyen más, ennél gorombább bántalmazásnak is kitenni. Az Egyezményben garantált szabad vallásgyakorlat így nézett ki 1948-ban.

4. Képviselőválasztás, 1949.

Országgyűlési képviselőválasztás volt 1949. május 15-én. Ennek előkészítése címén országszerte összehívták a lelkészeket és a Népfront jelöltjeinek megválasztása érdekében állásfoglalásra, híveik befolyásolására késztették őket.

A békéscsabai minden felekezetbeli lelkészeket is összehívták a Tanácsházára, s egy nyilatkozat megtételére kértek bennünket, amelyben híveinket a Népfront jelöltjeire való szavazásra biztatjuk, s amely nyilatkozatunkat plakátokon hozzák nyilvánossága. A papság egésze idegenkedett az akciótól, de jöttek az érvek, majd a fenyegetések. Nem boldogulva velünk a városi vezetők, segítségül hívták Tátrai Károly csorvási lelkésztársunkat, aki már az iskolák államosítási akciójától kezdve minden kérdésben tolta a Párt szekerét. De ő sem ért el köztünk eredményt.

Akkor hirtelen felpattant a tanácskozó terem ajtaja, a főispán lépett be rajta. Naívul azt hittem, hogy mentő angyalunk érkezett, hiszen "szabad, tiszta választás" volt a jelszó. Ezért a főispánhoz fordultam, és kértem, legyen

segítségünkre a minket terrorizáló helyi hatóságokkal szemben. De a valós helyzet hamar nyilvánvalóvá lett, amikor a főispán gúnyos vigyorral válaszolt: "Megsegítem én magát úgy, hogy holtáig megemlegeti!" Ő is a nyilatkozat aláírására szólított fel bennünket, engem is. Megtagadtam. Ekkor a már többször említett szadista polgármesternőnk, Szegediné, a "Zsenka" kinyitotta a terem ajtaját és "mars ki!" szavakkal kiutasított engem a városházáról, majd távozásom után - a kollégák szerint - ezt mondta: "Na, Dedinszky ezzel betette az ajtót maga után!".

Ezután a jelenet után az ottmaradt összes lelkész felekezeti különbség nélkül aláírta a híveket befolyásoló nyilatkozatot, mely ugyan nem plakát formájában, hanem a kommunista párt Viharsarok c. megyei lapjában (1949. május 12., csütörtök) jelent meg az alábbi szöveggel:

"Csatlakozások a Békés megyei egyházi vezetők választási felhívásához.

A Békés megyei hitfelekezetek egyházi és világi vezetői tegnapi számunk hasábjain felhívással fordultak híveikhez, hogy a választáskor álljanak az ötéves terv megvalósításáért és a béke megvédéséért küzdő Népfront mellé. A felhíváshoz most a következők csatlakoztak:
Rohály Mihály ev. esperes, Mekis Ádám ev. lelkész, Linder László ev. lelkész, Kiss György ev. lelkész, Koppány Gyula ref. lelkész, Kóczé Lajos ref. lelkész, Schnetzler Fülöp főrabbi, Bottó György görögkeleti lelkész (Békéscsaba)..."

Tehát Békéscsaba minden papja aláírta a felhívást, egyedül csak az én nevem hiányzott a névsorból. Ez a körülmény érthető feltűnést keltett a városban, s eltérő véleményeket váltott ki az emberekből.

Egy vélemény: A Kisgazdapárt helyi szervezetének elnöke, Maczák Mihály, igen derék, templomos ember, presbiterünk, helytelenítette magatartásomat. Érvemre, hogy én, a lelkész, nem bíztathatom híveinket az ateista kormányzat jelöltjeinek megválasztására, mert méltán botránkoznának rajtam. Mire Maczák elnök ellenérve: A hívek jól tudnák, hogy a Tisztelendő Úr nem komolyan gondolja, amit a Nyilatkozatban mond, senki sem róná meg érte. Mire én csak annyit tudtam válaszolni: A híveim csak egyetlen esetben is (jelen esetben) joggal feltételezhetik, hogy nem hiszem azt, amit mondok, akkor a szószéki igehirdetésem is hitelét veszti; joggal gondolják arról is, hogy "csak mondom az igét, de nem hiszem".

Másik vélemény: A nagy Kulpin-áruház egyik tulajdonosa, aki természetesen zsidó, az újság megjelenése után velem találkozva meghatottan szorongatta a kezemet, és biztosított arról, hogy ha magatartásom miatt bántásban lesz részem, ha létbizonytalanságba kerülök, legyek nyugodt, ők (értsd: a zsidók) mindenkor a segítségemre lesznek. Istennek hála, erre nem került sor. Mindenesetre nekem akkor erőt adtak egy idegen vallású embertársam bátorító szavai.

Ilyen feszültségek között teltek napjaim itthon, Békéscsabán.

De feszültségekkel járt egyházkerületi presbiteri, illetve egyházkerületi főjegyzői tisztemből folyó budapesti ténykedésem is. Ennek oka az akkor már erős támadásoknak kitett, és már elítélt Ordass Lajos püspök melletti, és az egyházban folyó átállításokkal szembeni személyes állásfoglalásom volt.

5. Az "Ordass ügy"

1948. augusztus 24/25-re virradó éjszakán házkutatás volt Ordass lakásán, őt bekísérték a Gazdasági Rendőrségre. Onnan ugyan elengedték, de házi őrizetbe helyezték. Utána valamelyik nap jártam Ordassnál. Elmondta a történteket, s azt is: biztosra veszi, hogy az ügynek nincs vége, letartóztatják, bíróság elé állítják, elítélik. Arra kért engem is, mint családját, ismerőseit, hogy ha börtönben lesz, senki ne írjon neki, ő sem fog levelezni senkivel, nem teszi ki magát a börtöncenzúrának. Arra is kért másokkal együtt engem is, hogy ha a későbbiek során valamilyen visszakozást jelentő iratot mutatnának fel üldözői, amelyen aláírása szerepel, ne higgyük el az írás tartalmát, mert vagy aláhamísították aláírását, vagy ha mégis valódi lenne, tudnunk kell, hogy csak elviselhetetlen testi kínzásokkal kényszerítették ki belőle.

Rossz előérzete hamar valóra vált. Mivel püspöki tisztéről nem volt hajlandó lemondani, a rendőrség szeptember 8-án újra letartóztatta, elvitte. 1948. szeptember 28-tól október l-ig folyt bírósági tárgyalása, amelynek végén őt két évi fegyházra és öt évi hivatalvesztésre ítélték. A sajtóban terjesztett durva vádak: sikkasztás, közpénzen dőzsölés, papi özvegyek megkárosítása közül egy sem szerepelt az ügyész vádiratában, kizárólag az egyház számára érkezett, illetve ígért amerikai dollársegély, tehát valuta bejelentésének elmulasztása.

A bírósági tárgyalás egyik napján Rohály esperes és én is ott voltunk a tárgyalóteremben. Megrendítő élmény volt püspökünket ott látni a vádlottak padján, tehetetlenül a hamis vádakkal szemben. Mert a vád koholt volt. Ordass egyetemes püspöksége alatt jött ugyan egy dollársegély, de Ő azt személyesen bejelentette az általa meg is nevezett nemzetibankos főtisztviselőknek, akiket azonban a bíróság nem volt hajlandó tanúként meghallgatni. Egy másik dollársegély pedig akkor érkezett, amikor Túróczy volt az egyetemes püspök. Túróczy is ott ült a tárgyalóteremben, hallotta az Ordass rovására írt vádat, de nem szólt, nyilván nem is szólhatott, hiszen nem volt tanúnak beidézve.

A bíróság elé hurcolt püspökét az egyházkerülete nem hagyta cserben. A bányakerületi presbitérium és esperesi kara 1948. szeptember 15-i üléséből tájékoztató körlevelet intézett a gyülekezetekhez, az egyházegyetem vezetőinek, így Ordass püspöknek is a letartóztatásáról. Kifejezte bizalmát püspöke iránt és elrendelte a körlevél szószéki felolvasását és a bíróság elé állított püspökért való imádkozást. Ezt a körlevelet azonban Kemény Lajos püspökhelyettes - nyilván állami nyomásra - szeptember 18-án táviratilag visszavonta, s felolvasását megtiltotta.

Nálunk Békéscsabán a vasárnapi szolgálatokat szigorú sorrendben váltakozva végeztük. Én csak a püspök elítélése utáni vasárnapon kerültem magyar istentiszteleten szószékre. Az igehirdetés utáni imádságban megemlékeztem rab püspökünkről, az egész gyülekezettel őt és magára maradt családját Isten oltalmába ajánlottuk.

Másnap az expapból kommunistává lett Mengyan György gimnáziumi igazgató az iskolában egyik fiamnak mondta, hogy nagy rosszat tettem magamnak a tegnapi imádsággal. Mengyan ugyanis eljárt az istentiszteletekre, részben a prédikációk cenzoraként, részben megfigyelni, hogy a gimnazisták közül kik azok, akik még mindig templomba járnak.

Ordass félreállítása után gyors tempóban indult meg az egyház átszervezése a kormányzat kívánságának megfelelően. Ordass kerülete, a Bányai egyházkerület fejtett ki ellenállást. A kerületi presbitérium egy ideig tartotta a régi vonalat, de Kemény Lajos püspökhelyettes és Dr.H. Gaudy László fővárosi vallástanítási igazgató minden eszközt megragadtak az ellenállás megtörésére. Egy-egy javaslatuk elvetése után pár naponként újra és újra összehívták a presbitériumot ugyanabban a tárgyban. A szavazásnál arra jogosulatlan személyek szavazatát is érvényesnek fogadták el. A vidéki tagok nem tudtak két-három naponként Pestre utazgatni. Mások e praktikák láttán kedvüket vesztették, elmaradtak, így Kemény és Gaudy végül is elérték céljukat.

A sorozatos pesti gyűlések időpontjait és tárgysorozatait így fejből nem tudom felidézni, ezért csak dátum nélkül említem meg az egyik kerületi közgyűlésünket, melynek egyik tárgysorozati pontjaként püspökünk elítélésének valamilyen jóváhagyó tudomásulvétele szerepelt. Ha ez megtörténik, ez Ordass számára a kerülete részéről való cserbenhagyást, keserű csalódást jelentett volna. Ennek nem volt szabad megtörténnie.

Ezért a közgyűlés megkezdése előtt én, a kerület akkori főjegyzője, arra kértem az elnöklő Darvas József felügyelőt és Kemény Lajos püspökhelyettest, hogy töröljék a tárgysorozatból ezt a pontot, mert ha nem, a gyűlésen nyilvánosan fogom ellenjavaslatomat megtenni, vagyis azt, hogy a közgyűlés biztosítsa bizalmáról bebörtönzött püspökét. Darvas ingerülten válaszolta: ezt nem tehetem meg, mert nem adja meg nekem a szólás jogát. Mondtam: én felállok egy székre és akkor is belekiáltom javaslatomat. Darvas erre avval fenyegetett meg, hogy ebben az esetben rendőrökkel távolíttat el a teremből. Válaszom: ez nagyon jó lesz, a "szólásszabadság" nagyszerű bizonyítéka. Vitánk befejezetlen maradt. Több mint félórás késéssel kezdődött a gyűlés. A tagok türelmetlenkedtek, mert nem ismerték a késés okát, hiszen a vita az elnöki asztalnál fojtott hangon, hatszemközt történt.

A gyűlés sorra vette a tárgysorozati pontokat, de mielőtt az utolsó, a kényes ponthoz értünk volna, Kemény Lajos jelentette, hogy gyűlésünk véget ért, fejezzük be imádsággal. Az elnökség tehát meghátrált! Sőt! Ekkor felállt Bártfai Kello Gusztáv szarvasi lelkész és a gyűlés nevében arra kérte Keményt, hogy a záróimádságba foglalja bele a börtönben levő püspökünkért való könyörgésünket. Kemény meghökkent, de engedett a kérésnek, s így a gyűlés, melynek tulajdonképpeni feladata Ordass megalázása lett volna, - az érte való imádsággal zárult.

Ennek az eseménynek semmi nyoma: sem nyomtatott szövegben, sem Ordass kéziratában. Érthető, hiszen ő akkor börtönben ült. Szépfalusy sem hallhatott erről, mert a gyűlés résztvevői sem igen tudtak a tárgysorozat utolsó pontja elmaradásának okáról, illetve a püspökért mondott imádság előzményeiről.

6. Az Egyezmény

Ez időtájt más nagyjelentőségű gyűlések is zajlottak Pesten. Ilyen volt az 1948. évi zsinat is. Ennek feladata az egyház államhoz fűződő viszonyának újra rendezése, megkötendő Egyezmény formájában. A zsinati elnökség és tagok nagy része az Egyezmény megkötésének az álláspontján volt. De volt egy nem nagy ellenzék is, melyhez magam is tartoztam. Mi az Egyezmény megkötését nem valamiféle értelmetlen reakciósságból elleneztük, hanem jól megfontolt elvi álláspontból. Egyházunk szabadságát, autonómiáját, évszázados, vérrel szerzett országos törvények biztositották, melyek maradandó, szilárd garanciát jelentettek.

Ezzel szemben egy bármilyen kedvezőnek tűnő, csábító Egyezmény nagyon labilis biztosíték, hiszen azt bármikor felmondani, azon bármikor változtatni lehet. Amint az csakhamar be is következett.

Az Egyezmény garantálta a kötelező iskolai hitoktatást, a tanítók kántori szolgálatának lehetőségét, az iskolatermeknek bibliaórák és más egyházi, vallásos összejövetelek számára való használatát, a szeretetmunkát, az evangélizációk tartását, stb. Mégis alig telt el egy-két év az Egyezmény megkötése után, az iskolai kötelező hitoktatás megszűnt, a tanítókat a kántori szolgálattól eltiltották, az iskolai tantermekben - amint azt a békéscsabai példa is mutatta - az istentiszteleteken kívül más vallásos összejövetel tartását nem engedték, az egyházi szeretetmunka számára dolgozókat nevelő és összetartó Diakonissza Anyaházakat megszüntették, az összes egyházi egyesületet (Nőegyletek, Ifjúsági Egyletek) feloszlatták, az egykor lelkes evangélizátor Káldy Zoltán püspök révén az evangélizációkat megszüntették. Végeredményben az egyházi életet a templom falai közé szorították.

Lényegében az Egyezménynek egy pontja maradt érvényben (5/a), amelyik az államsegélyt biztosítja. Sőt, itt még gavallér is volt az állam, mert az államsegély összegét, mint az említett pont előírja, ötévenként nem csökkentették, hanem változatlan összegben folyósítják, bár annak összege a devalváció folytán természetesen már jóval kisebb.

Bizony rossz vásár volt az Egyezmény! Az egyház ugyan pénzt kapott, de szabadságát, belmissziói munkája sokféle lehetőségét, a kötelező hitoktatást, az evangélizációk tartását, egyesületeit, diakonissza anyaházait mind elveszítette. Ha jól emlékszem, a zsinaton a név szerinti szavazásnál mindössze nyolcan nyilatkoztunk az Egyezmény ellen. Zsinati tagtársaink zöme magatartásunkat értetlenül fogadta, kötözködésnek tekintette, pedig mi - kevesen - csak náluk világosabban láttuk az országos törvényekben biztosított garanciákról való lemondás várható következményeit.

7. Általános tisztújítás, fellebbezés, megtorlások

Az egyház teljes átállításához szükséges volt lehetőleg az összes vezető tisztségbe baloldali, ú.n. "haladó" embereket beültetni. E célból 1950. március 3-án, pénteken rendkívüli egyetemes közgyűlést hívtak össze Budapestre, melynek feladata az általános tisztújítás megejtése volt. A közgyűlés szabálytalan, törvénytelen vezetésére jellemző, hogy Reök Iván egyetemes felügyelő az elnökség által előterjesztett jelöltlistákhoz a szavazás előtt nem engedett hozzászólást, csak a szavazás megtörténte után lehetett volna hozzászólni, dehát akkor már minek?

Ment is a szavazás az egyes tisztségeknél (az egyházegyetem tisztviselői, az egyetemes presbitérium, az egyetemes számvevőszék tagjai) simán, mint a karikacsapás, az elnökség szándéka szerint. Amint azonban az egyetemes törvényszék és a különbiróság tagjainak megválasztása került sorra, amely utóbbi fogja tárgyalni a fegyházra ítélt Ordass püspök ügyét, a zsinat tagjai egyszerre megszűntek fejbólintó Jánosok lenni. Elvetették az elnökség jelölő listáját, az ellenzék által benyújott listát fogadták el nagy szavazattöbbséggel.

Néhány budapesti zsinati tag Reök Iván egyetemes felügyelő törvénytelen eljárása miatt fellebbezési akciót szervezett. Az idő rövidsége miatt a kerület egyes körzeteibe küldöncök vitték aláírások gyűjtése céljából a fellebbezési iveket. Egyet Békéscsabára is hoztak. Az én nézetem az volt, hogy Reök Ivánék a sok más eddig elkövetett szabálytalanságukat megtetézve nyugodtan elsüllyesztik a fellebbezési okmányokat, ezért azt javasoltam a csabai zsinati tagoknak, hogy ne írjuk alá az íveket. De Rohály esperesünk lelkesen pártolta a fellebbezési akciót, s forszírozta az ív aláírását. Végül is engedtem. De amikor az ívet udvariasan elébe tettem, hogy írja alá, akkor ő azzal érvelve, hogy a névsorban én vagyok az első, írjam alá én elsőnek. Bosszankodva ugyan, de megtettem. Jóslásom beigazolódott; Reök Ivánnak eszében sem volt a fellebbezésnek helyt adni, ellenben a fellebbezési íveken első aláírókként szereplő listavezetők ellen fegyelmit indíttatott és állásukból felfüggesztette őket. Így Kendeh György Budapest-kelenföldi lelkészt, Dr. Murányi György kiskőrösi espereslelkészt, Zászkaliczky Pál fóti espereslelkészt, Bártfai Kello Gusztáv szarvasi lelkészt és engem.

Előzőleg azonban Túróczy püspök Pestre összehívta a fellebbezést aláíró lelkészeket, drámai szavakkal ecsetelte a lépésünk várható következményeit. Mivel az állam az akciót a rendszer elleni összeesküvésnek tekinti, ezért Ordasst halálra ítélik, vagy legenyhébb esetben Szibériába száműzik. Az aláíró lelkészeket pedig 20-25 évi fegyházra ítélik. Könyörgött, vonjuk vissza aláírásunkat. Imponáló tapasztalat volt látni, hogy ott, akkor senki sem akadt, aki ezt megtette volna (később néhányan igen). Nos, ezután következett be a listavezető öt, illetve négy lelkész állásából való felfüggesztése.

Lássuk az okmányt:

"A Bányai egyházkerület elnöksége.

200/1950. Budapest, 1950. március 25.
Az egyházkerületi elnökség a Magyarországi Evangélikus Egyházegyetem felügyelőjének 406/1950. számú hivatalos megkeresésére foglalkozott Kendeh György budapesti kelenföldi lelkész, Zászkaliczky Pál fóti lelkész, felsőpesti esperes, Dr. Murányi György kiskőrösi lelkész, alsópesti esperes, Bártfai Kello Gusztáv szarvasi lelkész és Dedinszky Gyula békéscsabai lelkész ellen emelt panasszal, és a következő
Végzést
hozta:
Az egyházkerületi elnökség a fent nevezett lelkészek ellen - kivéve Zászkaliczky Pált (mert ő felsőbb fokú testületnek: az egyetemes egyházi törvényszéknek tagja) - fegyelmi eljárást indít. ...
Az egyházkerület elnöksége ... figyelemmel az egyetemes felügyelő úr ezirányú kívánságára is, a fent nevezett négy lelkészt hivatali állásából azonnali hatállyal felfüggeszti. ...
Indoklás:
A fegyelmi eljárást azért kellett megindítani, mert a megnevezettek ... magatartásukkal huzamosabb idő óta veszélyeztetik és zavarják az egyház békéjét, mert akadályozzák az állam és egyház közötti békés viszony kialakulását és fenntartását. ...
Kemény Lajos s.k. püspökhelyettes, Darvas József s.k. kerületi felügyelő"

Ami nekem ebben az ügyben fájt, az volt, hogy felfüggesztésemet az a Rohály Mihály esperes közölte velem és hajtotta végre, aki a petíciónak szintén aláírója volt, de az aláíráskor engem tuszkolt előre, s így lettem én aláiróív listavezetője és a felfüggesztés szenvedő alanya.

Nehéz hónapok voltak számomra a felfüggesztés hónapjai. Anyagi gondom ugyan nem volt, mert a gyülekezet levonás nélkül folyósította fizetésemet. Kollégáim is ellenszolgáltatás nélkül végezték helyettem a szolgálatot. Ezt mégis lelkiismeretileg volt nehéz elviselnem. Nyugtalanított az is, hogy a párt, vagy Szegediné a városban az üzemek munkásai között aláírásokat gyűjtöttek ellenem, Csabáról való elhelyezésemet követelve.

Közben Dezséryt püspökké választották, aki egyik első feladatának a felfüggesztett lelkészek dolgának rendezését tekintette. Engem is behívatott magához a püspöki hivatalba. Az íróasztal aljából egy üveg szilvapálinkát vett elő, koccintottunk, majd közölte velem, hogy szeretné ügyemet rendezni, de Rákosiék megbüntetésemet kívánják. Beleegyezem-e Csabáról való elhelyezésembe? Válaszom: "Egyházi törvényeink szerint az áthelyezés a második legsúlyosabb fokú büntetés. Ilyet önként nem vállalok. Állítsanak bíróság elé: az hozzon ítéletet". Dezséry: ő ezt semmiképp sem akarja. De tudja, hogy vannak magasabb egyházi tisztségeim. Ha azokról lemondok, gondolja, hogy megmaradhatok csabai lelkészi állásomban, s a felfüggesztést azonnal megszüntetik. Mondtam: "A szóbanforgó tisztségekről készségesen lemondok. Az új egyházvezetéssel úgysem tudnék együtt dolgozni".

A következő tisztségekről mondtam le ezután: egyházkerületi főjegyző, egyetemes egyházi aljegyző, kerületi lelkészvizsgáló bizottsági tag, zsinati tag, egyházmegyei gyámintézeti elnök. Miután ez megtörtént, 1950. augusztus 1-i hatállyal feloldották felfüggesztésemet. Az erről szóló határozat a következőképpen hangzik:

"A Bányai evangélikus egyházkerület elnökségétől.

548/1950. Budapest, 1950. augusztus 1.
A Bányai egyházkerület elnöksége a mai napon foglalkozott Dedinszky Gyula békéscsabai lelkész fegyelmi ügyével, amelyet 1950. március 25-én kelt végzésével rendelt el, s ebben az ügyben a következő végzést hozta:
Dedinszky Gyula lelkésznek állásától való felfüggesztését ... azonnali hatállyal megszünteti, és elrendeli állásába való visszahelyezését.
Indoklás: Az egyházkerületi elnökség a Dedinszky Gyulával folytatott megbeszélésekből azt a következtetést vonta le, hogy nevezett lelkész felfüggesztésére a továbbiakban nincsen szükség, mert a fegyelmi eljárás előreláthatólag olyan eredménnyel fog végződni, ami az E.T. 8. tc. 92. §-ának 1. és 2. pontjaiba foglalt feltételeket nem meríti ki.
Darvas József kerületi felügyelő, Dezséry László püspök"

Megjegyzés: "Az elnökség" velem való "megbeszélései" tkp. a Dezséryvel való egyszeri pálinkázásomat jelentették, amikor is békéscsabai lelkészi állásomat kivéve minden más egyházi tisztségemről lemondtam. Dezséry akkor nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a gyülekezetben ne nagyon mutogassam magamat. Ne járjak a hívekhez, csak a szorosan vett lelkészi szolgálatokat végezzem a templomban és a temetőkben. Én nagyon szerettem a családlátogatásokat végezni, ekkor azonban abbahagytam. Nem magam miatt, de a hívek miatt is. A pappal kapcsolatot tartani komoly hátrányt jelentett az emberek számára. Családi áhítatra lelkészt hívni már senki sem mert. Egyszerű látogatásnál is nem egy helyen ijedten kérdezték a hozzátartozók: nem látta-e valaki hozzánk jönni a Tisztelendő urat? Abbahagyni kényszerülvén a hívek rendszeres látogatását, egyszerre sok szabadidőm lett. Ekkor kezdtem a helytörténettel és egyházi néprajzzal foglalkozni. Az évek során csabai vonatkozású ily témájú dolgozatot mintegy 25-öt készítettem, amelyeket különféle megyei és országos díjakkal jutalmaztak.

Az egyház körüli politikai harcokban csak addig vettem részt, amíg Ordass püspök hivatalban, illetve fogságban volt. Nem akartam őt cserben hagyni. Ő 1950. szeptember 11-én szabadult a börtönből. Addigi álláspontját nem változtatta meg. Az egyházért továbbra is tenni, harcolni kívánt, de másokat nem akart bajba keverni, veszedelmeknek kitenni. Ezért velem is közölte, hogy dolgairól, külföldiekkel való kapcsolatairól nekem sem fog semmit elárulni. Hogyha a rendőrség engem, mint barátját bármikor is kihallgatna, nyugodt lelkiismerettel vallhassam azt, hogy ilyen dolgairól, kapcsolatairól semmit sem tudok. Amikor meglátogattam őt, ilyen témákról nem ejtettünk szót. Volt elég beszélgetni valónk gyermekeinkről, sőt csakhamar unokáinkról is.

8. Lelkészi konferenciák

Közben az országos politikai életben nagy változás következett be. A szovjetunióbeli hruscsovi politikai hatásaként hazánkban is enyhült a légkör. Kritikai hangok hallatszottak a pártban is és a társadalom széles rétegeiben is. 1953-tól változtatásokat követeltek. Hasonló jelenség volt tapasztalható az egyházban is. A püspökök (Dezséry és Vető) 1956 nyarán a lelkészkonferenciák sorozatát rendezték a Balaton mellett és Fóton, melyekre a lelkészeket csoportokban hívták be, s az eddigi vonalvezetés melletti állásfoglalásra igyekeztek őket rávenni. De a hangulat egyre inkább ellenük fordult. Ordass visszahívása érdekében is hallatszottak hangok.

Én az egyik fóti konferencián vettem részt. Ott Dezséry is megjelent. A vádak és szemrehányások özöne zúdult rá. Hiába magyarázkodott, a támadások nem csendesedtek. Dezséryt a szünetben a papság magára hagyta, egyedül álldogált, senki sem csatlakozott hozzá a régi kiszolgálói közül sem. Megsajnáltam, és én, Ordass násza mentem oda hozzá és sétáltam vele a Mandák otthon udvarán, sokak csodálkozó, sőt rosszalló tekintetétől kísérve. Szándékosan csatlakoztam hozzá, mert bosszantott, hogy sok olyan pap, aki éveken át koncot lesve ott sündörgött körülötte, tolta a szekerét, most az új széljárásban megtagadta őt. Beszélgetésünkben a konferencia hangulatát szóval sem érintettük. Az egyházban várható eseményeket sem. Hanem hálás közös témát találtunk abban, hogy együtt szidtuk a szlovákiai püspököket, akik az ottani magyar evangélikusságot elnyomják. Főleg Chabada országos püspököt bíráltuk, aki az éppen akkor Szlovákiában nyelvet tanuló segédlelkész Gyula fiamat az országból eltávolítani igyekezett. De erről később még talán esik szó.

Azokban a napokban folyt Galyatetőn az Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottságának ülése, melynek tagjai a Lutheránus Világszövetség jelenlévő képviselőjével együtt az állam és az egyház vezetőinél követelték Ordass Lajos rehabilitációját. Állami részről ez 1956. október 5-én, egyházi részről október 8-án meg is történt. Püspökségét mégis csak az október 23-án kitört forradalom ("ellenforradalom!")eseményei kapcsán vehette át, miután előbb Dezséry, majd Vető is bűnvalló levélben állásaikról lemondtak.

Püspökségét most is csak rövid ideig, 1958. június 24-ig gyakorolhatta, amely idő alatt is sok támadásnak, sőt fenyegetésnek volt kitéve. Miután püspöki tisztéről most sem volt hajlandó lemondani, az állam újra nyugalmazott püspöknek nyilvánítva, félreállította őt.

9. Ordasshoz fűződő kapcsolatom egyéb következményei

Ellenzéki magatartásom, Ordasshoz fűződő meleg kapcsolatom miatt családom tagjai is hátrányokat szenvedtek az ötvenes években.

Mindkét fiam a békéscsabai gimnázium tanulója volt. Az iskola államosítása után az én fiaimra talán a legmagasabb tandíjat vetették ki. Példaként említem, hogy a velük egykorú diák, Dobisz Pista, aki egyetlen gyermeke volt az orvos apának és az ugyancsak orvos anyának, kevesebb tandíjat fizetett, mint az én fiaim külön külön. Tanulmányi eredményük is nagyjából azonos volt.

Gyula fiam 1950-ben érettségizett. Mivel gyermekkorától fogva lelkésznek készült, ezért az érettségi előtt nem is adott be sehová kérelmet egyetemi felvétel ügyében. Mégis a megyei tanács oktatási osztályától értesítés érkezett nevére, hogy férőhely hiányában egyetemi-főiskolai felvételt nem nyert. (Tehát hiába is jelentkezett volna).

Következő évben Tamás fiam érettségizett. Ő kérte egyetemre való felvételét, de ő sem tanulhatott tovább. Igaz, csak "közepesen" érett. De abban az időben nem annyira a tanulmányi eredmény, hanem sokkal inkább a származás, vagy éppen a szülők párttagsága jelentette az egyetemi tanulmányokra való képesítést. Bizonyítja ezt az is, hogy Tamás egyik osztálytársnője az érettségin egy tárgyból megbukott, mégis felvették az egyetemre, míg fiam "férőhely hiányában" (ez volt akkor a formula!) nem tanulhatott tovább. Később az Idegen Nyelvek Főiskolájára jelentkezett. A felvételi vizsgán nem igen voltak kíváncsiak nyelvismeretére vagy nyelvkészségére, hanem azt firtatták, hogy mi az apja és mi a bátyja foglalkozása. Amikor a fiam megmondta (amit ők a papírokból jól tudtak), hogy az apja pap, a bátyja teológus, akkor csúfolódva kérdezték tőle: miért nem megy ő is papnak, milyen szép lenne három pap egy családban. Egyebek mellett ez a gúnyolódás is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül Tamás is teológus és pap lett. Teljesedett a vizsgabiztos vágya: hárman vagyunk papok a családban.

Gyula fiam 1955 őszén fejezte be teológiai tanulmányait. Dezséry szentelte lelkésszé novemberben Békéscsabán, a Déli Egyházkerület esperesi értekezletével kapcsolatosan. Dezséry ekkor nekem szemrehányást tett, hogy én prédikációimban soha nem mondok egy jó szót sem a rendszerről. Mondtam, hogy amíg a rendszer hibáit nem szabad kritikával illetni, addig nem dicsérhetem jó eredményeit sem, mert az egyoldalú, dicséret a valóság meghamisítását, csalást jelentene. Dezséry nem élezte ki a dolgot. Kapott egy üveg kisüsti pálinkát. Nyugodt légkörben zártuk a beszélgetést. Ennél jobban bosszantott, hogy ugyanakkor Tessényi Kornél, volt kiskőrösi káplánom, most Vető Lajos püspöki titkára is kioktatott engem, hogy meg kellene értenem a kor szellemét. Nekem is csatlakoznom kellene a "haladó lelkészekhez", támogatnom kellene szóval és példával a rendszert. Visszautasítottam volt káplánom buzdító szavait. Egyébként pár hónap múlva Tessényi családostól disszidált, Amerikába távozott. Lám ilyen volt egyes "haladó lelkészeknek" a rendszerhez való hűsége.

Kérésemre Dezséry a szlovák nyelv gyakorlása céljából Gyula fiamat Békéscsabára helyezte segédlelkésznek. Közben fiam és Ordass Zsuzsa eltervezték, hogy majd valamikor összeházasodnak. Amikor ez valahogy kiszivárgott, fiam Pálfy teológiai dékántól behívó levelet kapott, s amikor színe előtt megjelent, az kemény szavakkal nekirontott és - teljesen illetéktelenül - a tervezett házasságkötést ezekkel a szavakkal tiltotta meg. Vagy lemond az Ordass lányról, s akkor szolgálhat az egyházban, vagy feleségül veszi, de abban az esetben nem lehet pap a magyar evangélikus egyházban. Pálfy aztán átkísérte fiamat Dezséry püspökhöz, aki lényegében maga is ugyanezt mondta. De akkor nem került kenyértörésre a dolog. Durva beavatkozás volt ez a legbensőbb emberi jogba. Az ötvenes évek szelleme érződik benne. Egyben az a gyűlölet is, mely akkori egyházi vezetőinkben Ordass Lajossal és családjával szemben élt.

Szerettem volna, ha Gyula fiam elsajátítja az egyházunkban gyakorlatban élő valamelyik nemzetiség nyelvét. Német nyelv tanulása céljából - mivel németországi tanulmányi lehetőség az ötvenes években nem volt - az erdélyi szász teológiára gondoltunk, de ez a kapu sem nyílt meg előttünk. Ekkor Szlovákia felé orientálódtunk. Dezsérytől ajánló levelet kértem, fiam számára. Ilyen ajánlást nem volt hajlandó adni. Viszont megígérte, hogy ha fiam kiutazását és kinttartózkodását magánúton megoldjuk, ő a terv megvalósítását nem akadályozza meg. Sőt fiamnak nyelvtanulási útjára szabadságot biztosít.

Ez engedély birtokában fiam 1956. márciusában kiutazott Pozsonyba bátyám volt feleségéhez. A szlovák rendőrségtől két hónapra szóló tartózkodási engedélyt kapott. Zólyomban Katina püspök barátságosan fogadta. A püspöki hivatal vendégszobájában lakhatott. A püspöki titkártól szlovák nyelvleckéket vett. (Ezért a barátságos magatartásáért Katinának később kellemetlenségei származtak egyházi és állami előljárói részéről.) A két hónapi tartózkodási idő már letelőben volt. Gyula kérte a szlovák egyházi vezetőséget: eszközölje ki számára a tartózkodási engedélye meghosszabbítását. A dolog egyszerűnek látszott, hiszen az országos egyház vezetője: Zsjak a prágai parlament alelnöke volt. Igen ám, csakhogy Dezséry és főleg Vető fiam Ordass-kapcsolatát jelentette a szlovákoknak, emiatt ő nemkívánatos elemmé vált Szlovákiában. Két nappal a tartózkodási engedély lejárta előtt értesítették fiamat, hogy Zsjak felügyelő úr a tartózkodási engedély meghosszabbítását nem bírta kieszközölni. Gyulának tehát el kell hagynia az országot. Fiam a hírt éppen valamilyen lelkészkonferencián vette kézhez. Érdekes volt tapasztalni, hogy az ott jelenlévő papok felháborodva vették tudomásul egyházvezetőik szándékos tehetetlenségét. Bíztatták Gyulát, hogy ne hagyja annyiban a dolgot, menjen Prágába a belügyminisztériumba. Össze is dobták számára a prágai út útiköltségét. Gyula Pozsonyon át készült utazni. Előbb azonban kísérletképpen bement a pozsonyi rendőrségre. Ott véletlenül ugyanaz az alacsonyrangú (talán alhadnagy) rendőrtiszt fogadta, akitől Szlovákiába érkeztekor a kéthavi tartózkodási engedélyt átvette. Az most is barátságosan fogadta. Kellemes csodálkozással észlelte, hogy a fiatal magyar lelkész ily rövid idő alatt mily sokat haladt a szlovák nyelvük elsajátításában. Amikor meghallotta, hogy milyen nehézsége támadt a további tartózkodás terén, kérés nélkül meghosszabbította a tartózkodási engedélyt az esztendő végéig. Amit a prágai parlament alelnöke - szándékosan - nem tudott elintézni, azt megtette egy alhadnagy. Ez is mutatja a szlovák egyházi vezetőség őszintétlenségét. Szabadulni akartak az Ordass-kapcsolatú fiatal magyar paptól. Fiam mégis kint maradhatott karácsonyig. Szlovákiában élte át a hazai 56-os eseményeket.

10. A "Káldy korszak"

Dezséry lemondása és Ordass 1958. évi második eltávolítása után a Déli kerület gyülekezetei az állam tálcán kínált egyetlen jelöltjét: Káldy Zoltán pécsi espereslelkészt választották püspökké. Beiktatása 1958. november 4-én történt. Vele egy különleges korszak vette kezdetét egyházunkban. Míg az állami és társadalmi életben az 56-os események nyomán több irányú enyhülés következett be, megszűnt vagy legalábbis csökkent a személyi kultusz, megszűnt a kuláklista és a hozzá kapcsolódó parasztüldözés, megszűnt vagy legalábbis kevesbedett a törvénytelenségek sorozata, addig egyházunkban erősödött a személyi kultusz, és Káldy az Ordass-kapcsolatú, sokszor kiváló tehetségű személyiségeket az ország félreeső vidékeire szétszórta, az általa kimunkált diakóniai teológiát mindenki számára kötelezővé tette, az ellenvéleményt nem tűrte, sőt megtorolta. "Kirázom a lutherkabátból!" "Letaposom a tíz körmét!", s hasonló hangnemben tárgyalt a papokkal, szolgatársaival. Anakronisztikus diktatúra uralkodott az egyházban. Amerre csak megfordult, főként Lelkészi Munkaközösségi összejöveteleken, gátlástalanul gyalázta, ócsárolta püspök-elődjét, Ordasst.

Első békéscsabai látogatásakor a tiszteletére rendezett vacsorán nekem támadt, hogy hallja: elégedetlen vagyok a püspöki hivatal ténykedésével. Az történt ugyanis, hogy a nagytemplom renoválásához a gyülekezet nevében én, mint igazgató-lelkész levélben államsegély kieszközlését kértem tőle, mint püspöktől. A hivatalos levélre nem válaszolt, de megüzente, hogy 130.000 Forintot kaphatunk. Nekem tehát a gyülekezet hivatalos kérelmére semmiféle dokumentálható válaszom nem volt. Én csak azt jelenthettem a presbitériumnak, hogy az esperestől hallom, neki a püspök azt mondta, amit az Állami Egyházügyi Hivatalban hallott, a fenti összeg kiutalásáról. Úgy éreztem, hogy a gyülekezet hivatalos kérelmére jogosan várhattam hivatalos választ. De Káldy kioktatott engem, hogy ők a püspöki hivatalban "nem érnek rá levelezgetni".

Egy másik alkalommal is lent járt Káldy Csabán, Lóránt új egyházügyi osztályvezetőt kisérte le Gregor György megyei "áéháshoz". A püspök nálunk reggelizett. Kedves, barátságos volt. Aztán átment Gregorhoz. Gregor bepanaszolt engem nála, hogy a demokrácia ellensége vagyok, hogy az árvaház épületét nem engedtem átadni a városnak, hogy a Povázsay másodlelkészi lakását nem engedtem kibővíteni a nyugdíjas Rohály esperes egy lakásrészletének igénybevételével, s hasonlók. Mikor egy-másfél óra múlva Káldy Gregorral és a pesti Lóránttal újra visszatért lakásomba, egészen más Káldy volt. Durván nekem támadt: a fentieket az én bűnömül róva fel. Hiába mondtam, hogy az árvaház és a szeretetintézmények ügye Mekis espereshez tartozik, ő az intézmények vezetője, abba nekem semmi beleszólásom nincs, a lakásokkal pedig nem én rendelkezem, hanem a városi lakáshivatal. Káldy szerint én, az igazgató-lelkész felelek mindenért. (Megjegyzés: de igazgatólelkészi minőségemben velem nem tárgyalt, sok hivatalos levelemre nem válaszolt. Most pedig úgy beszélt velem az állami emberek előtt, mint régen a gőgös gazda a kocsisával).

Bár készültünk a püspök fogadására családi ebéddel, ezek után nem kívántuk asztalunknál vendégül látni. Kincses Gusztáv társaságában a vasúti restibe vittem el ebédelni. Szótlanul ültem a társaságukban. Káldy észrevehette, mert egyszer csak hozzám fordult: "Dedinszky Gyula (sic!), ne vedd rossz néven, hogy veled szemben ilyen szigorú hangot használtam, de nekem meg kell mutatnom az államiak előtt, hogy papjaimat kezemben tartom. Annak kell történnie, amit én akarok". - A válaszom: "Én meg azt gondolom, hogy ha az egyház valamely rendes papját az államiak igaztalanul támadják, a püspök kellene hogy papját védelmébe vegye, s ne vesse oda nekik martalékul". Káldy ekkor megenyhülve mondta: "Dedinszky Gyula, ígérem, hogy amíg én vagyok a püspök, addig te zavartalanul csabai pap maradsz". Tény, hogy ígéretét megtartotta.

Káldy a finn egyház vezetőivel megállapodott abban, hogy minden év nyarán öt magyar papi házaspárt fogadnak három heti üdülésre, de a házaspárokat Káldy jelöli ki. 1967-ben engem feleségestől a finn Lelkészegyesület meghívott ösztöndíjasságom negyvenedik évfordulója alkalmából. Jelentkeztem Káldynál, s átadtam neki meghívólevelüket. Ő azt meg sem nézte, ingerülten eldobta az asztalon, és azt mondta nekem: Az idei öt házaspár már ki van jelölve, s én különben sem kaphatok soha ilyen üdülésre besorolást. Furcsán érintett ez a mondása, hiszen mégis csak én voltam Finnországban az első magyar ösztöndíjas teológus, s most Káldy szerint nekem nincs jogom finnországi üdülésre. Utam mégis megvalósult, amikor igazoltam, hogy nem a finn közegyház hívott meg, amely az évenkénti öt házaspárnak a vendéglátója, hanem a Lelkészegyesület. Így senki elől nem vesszük el az üdülési lehetőséget.

Írogató lelkész voltam. A régi világban a legkülönfélébb egyházi lapokban jelentek meg írásaim. A népi demokratikus rendszerben hallgatásra kényszerültem. Illetve, amíg az Evangélikus Élet szerkesztője Koren Emil volt, aki melegen érzett Békéscsaba és Finnország iránt, addig a lap hozta csabai vonatkozású írásaimat és finn elbeszélés-fordításaimat. Amikor Koren szerkesztősége megszűnt, véget ért az én lehetőségem is. Például még 1971-ben hét finn és egy szlovák elbeszélés-fordítást küldtem be az Evangélikus Életbe. Visszhang nem érkezett, az egész paksamétából semmit sem közöltek. De most, az idén (1987 nyarán), egymás után jelennek meg a 16 évig porosodott finn fordításaim. Miért nem jelentek meg 16 év alatt, és miért láthatnak napvilágot most, nem tudom. Azért-e, mert Káldy már meghalt, vagy azért, mert a Szovjetúnióban Gorbacsov a főtitkár? Mindenesetre szomorú dolog lenne, ha a magyar evangélikus egyházi sajtó a szovjetúnióbeli széljáráshoz igazodnék, ahol szintén most jelennek meg az évtizedeken át elfektetett, porosodott írások.

11. Az "Ordass életrajz" ügye

Pár évvel ezelőtt nagy nyugtalanság támadt Káldyék és az ÁEH házatáján. Valahogy tudomást szereztek arról, hogy Ordass megírta életrajzát, püspöksége idejének naplószerű történetét, s híre kelt annak is, hogy ez az írás külföldön megjelenik. De nem tudták, hogy tulajdonképpen mi van ebben a visszaemlékezésben, ill. naplóban. Nos, egyszer csak a Belügyminisztériumból két magasabb rangú rendőrtiszt jelent meg Nagybörzsönyben fiamnál. Előbb szépeket mondtak neki: tudják róla, hogy jó pap, méltatlanul van elásva ebben az Isten háta mögötti kis faluban. Többre hivatott, jobb gyülekezetet kaphat, esperes lehet, ha segít nekik. Azt kérték tőle, hogy anyósától - annak tudta nélkül - szerezze meg az Ordass-napló kéziratát. Csak két-három napra, ők fénymásolják, s az eredeti példányt neki visszaadják, észrevétlenül visszahelyezheti helyére. Gyula ezt természetesen nem vállalta. A belügyiek mégis bíztak csábító ajánlatuk sikerében. Azzal mentek el, hogy fiam rövidesen felkérést kap cikkírásra az Evangélikus Élet és a Lelkipásztor szerkesztőségétől. Ha megírja a cikkeket és megszerzi a naplót, ők garantálják neki a jó gyülekezetet. A megdöbbentő az volt, hogy Gyula napokon belül valóban kapott cikkírásra felkérést az Ev. Élettől. Pesten összefutott a Lelkipásztor szerkesztőjével, aki szintén jelezte, hogy cikket fog kérni tőle. Ezek a jelek mutatták, hogy a rendőrök nem beszéltek a levegőbe. Akciójuk az egyházi vezetők tudtával, esetleg felkérésükre történt. Bár a nyomozók hangsúlyozottan meghagyták a Fiamnak: senkinek se merjen beszélni, ő azt mégis elpanaszolta püspökének, Ottlyk Ernőnek, aki a közlést meglepetéssel hallgatta, mert - mint mondta - nem tudott róla. Jellemző körkép ez az egyház és az állam jó együttmunkálkodására. Ugyan hány lelkész jutott ilyen áron jó gyülekezethez, és hány esperes a tisztségéhez?!

12. Záró szó

Az eddigiek során sok rosszat írtam Káldyról, de ebben nem vezetett semmi harag, semmi sértődöttség. Tényeket közöltem. Ezért azt is megemlítem kötelességszerűen, hogy Káldynak akadt nemes gesztusa is irányunkban.

Mielőtt súlyos szívinfarktusom után nyugdíjaztatásomat kértem volna, Káldyhoz fordultam, számomra nyugdíjas lakás biztosítása érdekében. Ő a csabai gyülekezetet határozottan felhívta arra, hogy nekem, feleségemmel lakásról gondoskodjék. Ez megtörtént, ma is a gyülekezet által biztosított lakásban élünk.

Végül összefoglalásként leírhatnám véleményemet az "Ötvenes évekről". De nem teszem. Mert - mint bevezetőmben közöltem - nem kívánom az ötvenes évek történetét megírni. Nincs kellő áttekintésem, sem szükséges dokumentációs anyagom hozzá. Én csak emlékeimet idéztem fel, eseményeket, tényeket soroltam fel, amelyeknek szemlélője, tevőleges vagy szenvedő résztvevője voltam. Ezek a feljegyzések legfeljebb csak adalékként szolgálhatnak más, arra hivatott történész teljes áttekintést nyújtó munkájához.

Megjelent a Keresztyén Igazság 24-25-26. számaiban (1994. tél - 1995. tavasz - 1995. nyár)